9. fejezet
Amelyből kiderül, hogy barátaim okos és bölcs kutyák, ezen kívül pedig mindenkor lelki támaszai egy magamfajta tapasztalatlan,
szeleburdi kis ebnek (persze ilyeneket csak akkor gondolok,
amikor elűzhetetlenül rám tör az önkritikai hajlam).
Tehát ott tartottam, hogy látogatóba indultam. Annyira neki voltam keseredve, hogy még jelezni is elfelejtettem nekik érkezésemet.
Először Bumihoz oldalogtam. Teljesen le voltam törve. Amikor meglátta lógó farkincámat és búbánatos képemet, nagyon megijedt.
– Te Fürge haver, csak nem vagy beteg? – azzal szakértő orral körbeszimatolt. – Nem érzek rajtad semmiféle kórságot. Na, mesélj, ki vele! Mi a baj?
De mivel mérhetetlen világfájdalom nyomta mimóza kutyalelkemet, meg sem bírtam nyikkanni. Viszont néhány aprócska könnycseppem lehullott az udvar vidáman zöldellő füvére.
Bumi teljesen megrökönyödött:
– Csak nem csaptak el a háztól, te kis bolond?! Hát miféle rosszfát tettél megint a tűzre? – méregetett mindentudó szemeivel.
– Én nem, igazán nem… csak… – hebegtem-habogtam.
– Na, ki vele, mi ez a nagy nekibúsulás! – tette hatalmas pracliját meggyötört vállamra.
– Szóval, én csak… nagyon csalódott vagyok… mert a gazdiknak most már van még egy kutyájuk. Vagyis… az még nem is kutya… csak egy kis vakarcs… még ugatni sem tud, csak egyfolytában nyüsszög, meg nyivákol. Meg mindig a nyomomban van!
– Hékááás! Lassabban egy kicsit haver! Most akkor kutya vagy nem kutya?! Elvégre azt csak tudod már, hogy egy macska hogy néz ki, vagy nem?! Vagy, ha a szemed rossz is, akkor hallgass a szimatodra… vagy a józan eszedre… áá! – nézett rám megsemmisítő tekintettel, lemondóan Bumi, és nekem megint csak megsértődni támadt kedvem, de ahhoz most túlságosan szomorú voltam.
– Na, ne itasd itt nekem az egereket, több szem többet lát, vagyis több ész többet tud, vagyis több kutya a legjobb társítás – vonta le a logikus következtetéseket bölcs Bumi, azzal rögvest elkapta az irhámat és átcipelt Axel barátunk házához, majd összevont szemöldökkel vaskos lábai elé huppantott.
– Ez a kis félnótás már megint bajban van – összegezte a sejthető tényeket Bumi, mire Axel belenyugvó, leereszkedő, fáradt sóhajtás után hellyel kínált bennünket.
– Ha jók a verébpostától szerzett értesüléseim, Fürge, akkor nem nagyon vagy te bajban. Csupán csak annyiról van szó, hogy a gazdáid neveletlen, elkényeztetett kis unokái most átpasszolták az öregeknek a húsvéti nyusziként kapott ajándékot, mert ők már nem akarnak játszani vele – jelentette ki Axel kissé lenéző mosollyal.
– Akkor tehát mégsem kutya, hanem nyúl – pirkadt fel bennem a jóleső felismerés, és hirtelen megörültem, mert ez azt jelentette számomra, hogy mégiscsak én lehetek az egyedüli házőrző a gazdiknál. Erre a megállapításomra aztán Bumi és Axel abban az áldott pillanatban végkimerülve hanyatt vágták magukat a fűben.
Én mindenesetre nagyon boldog voltam. Hiába, az én kedves barátaimnál jóságosabb, okosabb és bölcsebb teremtések nincsenek is e világon. Gyorsan Axel mellett termettem, és szívből jövő hálával megnyalogattam a pofiját. Éppen iramodni készültem haza, amikor kedves barátom a szeme sarkából rám sandított, mintha mondani akart volna még valamit.
– Te, Fürge! Nagy baj lenne, ha mégis kiderülne, hogy nem is vagy te olyan butus…?
– Természetesen okos kutyus vagyok, bár az igaz, hogy nem annyira okos, mint ti ketten együtt, de azért csak fejezd be, amit elkezdtél…– vágtam közbe ujjongva.
Axel és Bumi az én virgonc tempómhoz képest örökkévalóságnak tűnő idő alatt tápászkodtak fel. Ahogy rájuk néztem, ismét csak valamiféle balsejtelem lett úrrá rajtam.
– Valamit elhallgattatok előlem…? – kerekedett ki a szemem rosszat sejtve.
– Tehát, hogy a tényeknél maradjunk, nem is volt olyan helytelen az az érzésed, hogy kutyával van dolgod – folytatta Axel. – Én csak azt közöltem veled, hogy a gyerekek ajándékképpen kapták szüleiktől azt a szerencsétlen kis jószágot. Néhány napig játszottak vele, aztán amikor kiderült, hogy etetni és itatni is kell, sőt néha ráadásul rossz helyre pisil, akkor már nem voltak olyan lelkesek. Ezért gondolta azt Edit néni, hogy a gondos öregeknél jó helye lehetne a kiskutyának, sokkal jobb, mint náluk. Még az is eszébe juthatott, hogy itt vagy te, mint benőtt fejű nagykorú eb, ezért tehát lehetne még egy pótgazdija is a kis kölyöknek.
– Én?? – most már aztán végképp rossz álomnak tűnt a mai nap.
– Miért, talán nem érzed megtiszteltetésnek a feladatot? – nézett rám szigorúan Bumi. – Te, aki néhány nappal ezelőtt még a távoli, jeges–havas kutyamezőkön élő rokonainkért aggódtál, most aztán igazán segíthetnél a rád bízott gyámoltalan kis kutyagyereken! Attól pedig ne félj, hogy a gazdáidtól ő több szeretetet fog kapni, mert téged annál inkább több megbecsülésben részesítenek majd, ha meglátják, hogy jó testvére és barátja vagy a kis jövevénynek! – fejezte be Bumi az eszmefuttatását.
Most aztán komolyan fel volt adva lecke. Elgondolkodva roskadtam magamba, miközben Axel és Bumi fürkésző tekintetének voltam kitéve.
– Hogy… segítsek neked a gondolkodásban… te…te…te kis szeleburdi… ugye, milyen jó volt, amikor kis kölyökként ide kerültél a szomszédunkba, és volt kitől tanácsokat kérned, meg nálunk jó teletömni a mindig éhenkórász bendődet, aztán meg néha bevackolni magad a bundánkba, amikor bánatod volt? Látod, most is idejöttél hozzánk...
– Még szerencse, hogy ti vagytok a barátaim – adtam meg magam szégyenszemre a józan kutyaésznek.
Hálásan búcsút vakkantottam Buminak és Axelnek, majd a hazavezető néhány praclinyi úton azon tűnődtem, hogy miként is lehetnék jó pótgazdija a kis fekete szőrmók manónak – vagyis Mackónak. |