5. fejezet

 Amely arról szól, hogy megismerkedem egy jópofa kétlábúval, aki szerint a kutyavilágot nem az embernek találták ki.

Gazdikra találásom második napján egy fura, zajos szerkezet állt meg a kapun kívül, és egy nagytáskás ember került ki valahogyan belőle. Gézu papi már a kapuban várta.

– Szia Palikám! Már azt hittem, hogy nem is jössz… gondolom, sok a dolgod, és nem sok időd van az ilyen öregekre… – tessékelte be az embert Gézu papi.

– Na, lássuk a kis virgoncot – mondta üdvözlés helyett, és egyenesen felém indult.

– Te jó ég, csak nem akarnak máris tovább adni egy újabb gazdinak… azért a jóból is megárt a sok – ijedtem meg. Nem, nem erről volt szó. A látogató cseppet sem árasztott gazdi-szándékú szagot.

– Hát, Géza bátyám, bizony helyes kis vakarcs ez! És valóban fajkutya! – ismerte el.

– Csak tudnám, hogy honnan lógott meg az istenadta!

– Én tudom Gézám, de emiatt aztán igazán ne fájjon a fejed, mert úgysem voltak képesek túladni rajta. Nálatok legalább jó helyen van. Látom, micsoda jópofa kis házikót szereztél neki, és még játszótársa is van – nevetett egy jóízűt a pali, amikor észrevette a plüssmukimat. – De lássunk dologhoz – azzal erős ujjaival grabancon ragadott, és becipelt a házba, ami ellen ugyan természetesen nem lett volna kifogásom, de valami megmagyarázhatatlanul rossz érzés kerített hatalmába. Különösen akkor, amikor Lujzi mami is előkerült, és így köszöntötte a vendéget:

– Régen láttuk Doktor Úr!

– Jaj, mi készül itt? – Ez a „doktor” kifejezés mélységes aggodalommal töltött el. Bár tudomásom szerint eddigi rövidke kis életem során még nem ütköztem egyetlen doktorba sem, valami azért nem tetszett. Különösen akkor estem pánikba, amikor Lujzi mami az asztalra terített egy pokrócot, engem meg a doktor terített egyenesen annak a kellős közepébe. Egyetlen pillanatra sem eresztett ki vaskos ujjai közül. Teljes rémület lett úrrá rajtam, de azért azt gondoltam, új gazdáimnál becsülettel kell viselnem a megpróbáltatásokat, tehát meg sem nyikkantam.

A doktor minden porcikámat szakértően szemügyre vette, buksimat megvakarászta, fülecskéimet tapogatta, szemecskéimet vizslatta átszellemült tekintettel, hasimat nyomogatta, de nem sorolom tovább, az a lényeg, hogy meglehetősen körültekintő volt a vizsgálódásban. A gazdik pedig aggódó tekintettel kísérték minden mozdulatát. Amikor pedig a apró lábacskáimat hajlítgatta, mozgatta, hirtelen világosság gyúlt bennem.

– Nahát, de rendesek ezek a gazdik! Nem hagyják, hogy világ szégyenére görbe lábakkal éljem le az életemet, hát ezért van itt ez a jóember! Micsoda szerencsém van! – hatódtam meg.

A doki még egy jó darabig elmatatott rajtam, aztán egy kis füzetkét vett elő, és írt bele. Sőt még valami kis akármiket is beleragasztott, majd átadta Gézu papinak mindenféle érthetetlen szó kíséretében, majd megsimogatott:

– Na, Kispajtás, most pedig elűzzük a gonosz szellemeket. Cseppet se félj, csak bízzál bennem – mondta nagyon is megnyugtató hangon, azzal ismét levette rólam a kezeit, amit viszont már sajnáltam, mert kezdtem nagyon jól érezni magam. Ismét belenyúlt nagy kofferébe, de ezúttal kis csillogó üvegcséket halászott elő belőle, meg egy hosszú, tűhegyben végződő alkalmatosságot. Ahogy így visszaemlékszem, még ránézni is rossz volt, bár lehet, hogy csak a tapasztalat varázsolja át akkori érzéseimet. Márpedig akkor az volt az érzésem, hogy ez a Pali Doktor most egy csapásra meg fog engem szabadítani megalázó kisebbrendűségi érzéseim forrásától. Vagyis elűzi a gonosz szellemeket, és a jó szellemek pedig buci, görbe praclijaim helyébe igazi, szép, kutyalányhoz méltó lábacskákat fognak nekem varázsolni.

Álmodozva hajtottam le buksimat a pokrócra, aztán amikorra e magasröptű gondolataim végére értem, Pali Doktor már akcióra készen állt a fényes bökővel.

Megsimogatta a buksimat, majd határozott mozdulattal a nyakam bőrébe szúrt egy jó szellemet.

– Hát, erről aztán nem volt szó! – nyüszköltem egyet, bizalmatlanul méregetve „jótevőmet”.

– Sebaj Pajtás, látod, túlélted, de sajnos ilyen a kutyavilág! – nézett rám nagyon kedvesen, majd szedelőzködni kezdett. Engem Lujzi mami rögtön a karjára vett, és babusgatott hosszú percekig.

– Hát, ha minden ilyen bökésért ennyi simogatás jár, akkor bizony Pali Doktor felőlem akár be is vackolhat Lujzi mami egyik szobájába – vontam le elégedetten a végkövetkeztetést. Csak később jutott el kutyaeszem birodalmába az a felismerés, hogy amennyiben a jó szellemek jól dolgoznak, akkor egy idő után nem marad tennivalója a jóravaló jó barátnak. – Semmi gond, akkor majd kitalálok valamit.

A következő napokban kicsit fáradtnak éreztem magam, ezért nem is nyüzsögtem túl sokat. Úgy döntöttem, hogy későbbre halasztom a ház körüli újabb „felfedezések napját”.

 A finom kajáknak köszönhetően, meglehetős tempóban cseperedtem. Már egyáltalán nem okozott fáradságot, ha jól meghajkurásztam egy-egy macsekot. Nem is merészkedett be egy sem a birtokomra! Legalábbis napközben nem… Sokszor próbáltam már megmagyarázni magamnak, hogy vajon miért nem szeretem őket, de valahogyan soha nem sikerült értékelhető választ találnom e komoly kérdésre. Mindenesetre ahányszor megláttam egy macskát – vagy akár csak a szagát is megéreztem, valamiféle igazán mélyről jövő ellenszenv uralkodott el ösztöneimen. Nagyon érdekes volt a dolog, ugyanis engem személy szerint még soha, egyetlen egy macska sem bántott, nem sértette meg az önérzetemet, sőt, mi több, igazából még szemtől–szembe sem álltam soha egyetlen ilyen teremtménnyel. Szóval, teljesen érthetetlennek, sőt értelmetlennek tűnt az ilyen irányú ellenségeskedésem. Aztán, miután rájöttem, hogy teljesen hasztalan az efféle ön–lélekbúvárkodás, másfelé terelgettem a gondolataimat.

Például nagyon izgatott az a kérdés, hogy a kertben időnként szemtelenül felbukkanó pockot hogyan tudnám megnyuvasztani. Lelki szemeim előtt elképzeltem, amint ismét előkerül, hirtelen ráugrom, és akkor neki nyekk! Sorozatos sikertelenségemet azzal magyaráztam, hogy még eléggé tapasztalatlan vagyok a vadászatban. Ebben valószínűleg lehetett némi igazság, mert még egyetlen verebet sem tudtam lecsapni.

Aztán meg nagyon izgatott az a kérdés is, hogy Gézu papi és Lujzi mami vajon miért keltek fel naponta pirkadatkor, hogy a kerti asztalnál elköltsék reggeli kávéjukat (igaz, ami igaz, nagyon-nagyon finom illata volt, persze én soha nem kaptam belőle, bármennyire is nyilvánvaló módon szimatoltam a közelükben). Aztán meg valami furcsa öltözékben még furcsább pozitúrákba vetették magukat a hajnali harmatos gyepen. Közben meg lökdösős zene szólt, amivel végképp elérték, hogy én se tudjak tovább aludni. Csak úgy remegett a föld a házam alatt (ezért is neveztem el lökdösősnek), amikor tornásztak. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, Gézu papi még egy jót horkolászott az ágyában, Lujzi mami pedig nekilátott napi teendőinek, amelyeket minden bizonnyal igen nagy élvezettel végzett, ugyanis soha, a világ minden kincséért sem hagyott volna ki egyetlen részletet sem belőlük. Tehát – villásreggeli készítése, tálalása–kihordása, romok visszavitele, edénytisztítás (ezt én kéretlenül is elvégeztem volna). Azután virágok öntözése, portörlés, kaják hazahordása nagy cekkerekkel, zöldségpucolás, főzés, tálalás, romok ismételt eltakarítáááááááása… ááá, jaj de unalmas ez nekem, pedig még csak dél van…, aztán megint mosogatás, előkészület Gézu papi uzsonnájára. Bár, az igazat megvallva, azt soha nem tartottam unalmas tevékenységnek, amikor Lujzi mami az én kosztomat szervírozta.

 Végül úgy döntöttem, hogy minek rágódni az emberek furcsa dolgain, amikor még továbbra is teljes egészében rám vár egy ismeretlen, varázslatos, felfedezésre váró világ.

Néhány hét alatt aztán feltérképeztem magamnak a hatalmas udvar valamennyi zegét–zugát, és minden új nap, új meglepetésekkel kápráztatott el.

Igazán elégedett voltam.