17. fejezet

 Amelyben beteg leszek, ami kétségkívül kellemetlen állapot, ám jó oldalai is vannak. Csupán arra kell figyelni, hogy ne essünk túlzásokba,

mert az határozottan életveszélyes lehet.

Nagyon–nagyon fáradtan zuhantam a vackomra, teljesen kimerítettek a történtek. Ennek ellenére egyáltalán nem jött álom a szememre. Összevissza forgolódtam, helyezkedtem, de mégsem sikerült elaludnom. Ráadásul elkezdett fájni a pocim és dideregtem is, de mire elhatároztam magam, hogy Mackó mellé bújjak egy kis melegedés céljából, már mozdulni sem bírtam.

Másnap reggel pedig, amikor Lujzi mami feltálalta a máskor oly nagyon várt reggelit, egyáltalán nem voltam éhes. Persze nagyon finom illatok terjengtek a levegőben, de én még csak pillantásra sem méltattam a tányérkámat, csupán feküdtem aléltan. Lujzi mami nem volt hozzászokva az ilyesfajta furcsa reakciókhoz, ezért gyanúsan méregetni kezdett:

– Igencsak jó dolgod lehetett tegnap Pajtikám… te kis hálátlan! – azzal faképnél hagyott.

Pedig, ha tudta volna, hogy mennyire rosszul éreztem magam, akkor legalább egy kicsit megsimogatott volna. Mackó időnként odasomfordált hozzám és megnyalogatta a pofimat, amitől azért a lelkem jobban lett, de a pocim, bizony egyre jobban fájt. Időnként panaszosan nyüszítettem egyet, mire Mackó együtt érzően visszanyüszített, és hiába sütött hétágra a napocska, nem hagyott magamra, hogy kóboroljon egyet a kertben.

Így telt el a délelőtt, aztán megérkezett az ebéd. Lujzi mami, amikor látta, hogy még hozzá sem nyúltam a reggelimhez, aggódva csóválni kezdte a fejét, lehajolt hozzám, és alaposan szemügyre vett.

– Nem vagy túl jó bőrben Fürge – állapította meg a számomra teljesen nyilvánvaló tényt. – Azt hiszem Pali doktornak kell egy kis munkát adnunk – mondta gondterhelten, és bizony engem sem lelkesített különösebben a kilátásba helyezett vizit, de már annyira el voltam anyátlanodva, hogy igazából nem nagyon érdekelt, mi fog történni.

Gazdaasszonyom elgondolkodva bevonult a házba, és telefonálni kezdett, aminek eredményeként hamarosan beállított a régi ismerős.

– Ejnye, te kis Rosszcsont, miben mesterkedsz már megint – hallottam a hangját félálomban, aztán már csak arra emlékszem, hogy Lujzi mami óvatosan felnyalábolt.

Később egy fájdalmas tűszúrásra ébredtem, meg arra, hogy titokzatosan susmusolnak fölöttem. Ez egyáltalán nem tetszett, de nem voltam abban az állapotban, hogy kifejezhessem a tiltakozásomat. Az mindenesetre némi elégtétellel töltött el, hogy Lujzi mami nagyon gyengéd volt hozzám, és egy hatalmas dobozba fektetett, amit jó puhán kibélelt, sőt még óvatosan be is takargatott. De legjobban az tetszett, hogy a dobozt – természetesen velem együtt – az ágya mellé helyezte.

Mondhatom, nagyon jó dolgom lett hirtelen. A gazdik állandóan becézgettek, kedvesen simogattak, és még Gézu papi is felhagyott az állandó zsörtölődéssel, sőt csakis suttogtak egymással, nehogy a hangos beszélgetés megzavarja a nyugalmamat. Úgyhogy azon nyomban elhatároztam, addig fogok gyengélkedni, ameddig csak lehet, hiszen ennyi törődésnek ugyan ki tudna ellenállni?!

Mire este lett, már kifejezetten jó éreztem magam és a pocim sem fájt egyáltalán. Legszívesebben kiugrottam volna a dobozból, hogy jól körbeszimatoljak mindent, meg aztán lett volna már egy és más elintéznivalóm odakint, de arra a bölcs elhatározásra jutottam, hogy jobb, ha nyugton maradok, és még meglehetős ideig élvezem a gazdik odaadó vendégszeretetét.  Tehát továbbra is a dobozban kuksoltam, nagyokat lapítva, és csak néha-néha sandítottam ki, de akkor is csupán fél szememet kinyitva, nehogy eláruljam egészségi állapotom jobbra fordulását.

Jócskán éjszaka volt, mikor a gazdiék aludni tértek. Előtte természetesen még egy búcsúsimogatásban részesítettek. Már alig bírtam kivárni, hogy elaludjanak. Először is felderítőútra indultam, hogy halaszthatatlan ügyeimet elintézhessem, mert már nagyon sürgős lett a dolog. Nem kellett sokáig keresgélnem, hála Lujzi mami természetszeretetének. Egy hatalmas virágláda kifejezetten alkalmasnak látszott a célra, én pedig nem tétováztam egyetlen percig sem. Az eredményt aztán néhány ügyes pracli-mozdulattal eltüntettem a virágföld alá. Már csak egy kis harapnivaló után kellett néznem. Szerencsére ez sem okozott komoly gondot, mert a konyhaasztalon árválkodott még némi maradék, amelyet sikerült olyan ügyesen eltüntetnem, hogy semmi zajt nem csaptam. Aztán a sok izgalom után végre visszaosontam a dobozomhoz, és leheveredtem. Igazán elégedett voltam magammal.

Arra ébredtem, hogy a gazdik izgatottan suttognak.

– Hűha, csak nem vették észre a csínytevéseimet, mert akkor bizony vége a jó világnak… rémültem meg hirtelen, de erről szó sem volt. Lujzi mami telefonálni kezdett:

– Igen Palikám, én vagyok… nem, sajnos nem… meg sem mozdul szegényke… még nem is pisilt azóta… igen Palikám, akkor várunk! – az utolsó szavakat már pityeregve mondta ki, majd gyengéden megsimogatott. Magam is meglepődtem, hogy milyen jól át tudtam verni az öregeket, és még büszkébb lettem magamra, majd arról kezdtem álmokat szövögetni, hogy milyen kellemesen fogom érezni magam nagy betegségemben.

Mint az a későbbiekben kiderült, alaposan elszámítottam magam.

Még be sem fejeztem a tervezgetést, amikor beállított Pali doki, és már az előszobában rákezdtek az előző napi titokzatos pusmogásra. Csak szófoszlányokat tudtam elcsípni, de valami kezdett nem tetszeni.

– Egyszer még azért megvizsgálom Gézukám… lehet, hogy… jaj, Lujzikám, ne sírjon már… jobb lesz szegény párának, ha nem szenved tovább… nem… nem fog fájni neki…

Végre fölfogtam, hogy itt szörnyűséges merénylet készül ellenem, és felháborodásomban még a szerepemből is kiestem, úgyhogy hirtelen felugattam. Ekkor olyan csend támadt, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett, majd három csodálkozó arc jelent meg fölöttem. Lujzi mami meghatottan vakargatta meg a fülem tövét, Gézu papinak is felderült az ábrázata, egyedül Pali doktor tartotta fölöttébb csodálatra méltónak hirtelen felépülésemet, és elgondolkodva birizgálta a nyakkendőjét.

– Bizony a modern orvostudomány manapság hihetetlen dolgokra képes… ámbár azt hiszem, hogy az udvari friss levegő sem fog ártani… ennek a kis kópénak – hangzott a legújabb gyógymód, aztán egy nem kifejezetten barátságos mozdulattal meglegyintette a popsimat. – Aztán szégyelld magad, amiért így ráijesztettél szegény gazdikra!

Csalódottan, és vigaszt keresve tekintgettem hol Lujzi mamira, hol meg Gézu papira, de bizony hiába, mert ők annyira megörültek csodálatos gyógyulásomnak, hogy nem győzték hálájukat kifejezni Pali doktornak, és úgy tűnt, hogy meg is feledkeztek rólam.  

– Gyere Fürge, biztosan jól fog esni egy kis séta – hívogatott a doktor, amikor elbúcsúzott az öregektől, én meg lógó orral – mi mást tehettem volna – a nyomába indultam. Utoljára még megpróbálkoztam egy kis sántítással, hátha sikerül még egy cseppnyi részvétet kicsikarnom.

– Bizony, az jó lesz, ha mozog egy kicsit, mert a sok fekvéstől már teljesen elgémberedtek a lábacskái! – állapította meg Lujzi mami mögöttem lépdelve.hogy a gazdiasszony kezében végre megláttam a reggelimet.