10. fejezet

 Amelyben kipróbálom velem született nevelési ösztöneimet, vagyis kísérletet teszek arra, hogy Mackóból kutyát faragjak.

Ezen kívül végre azt is megtudom, hogy milyen az a bizonyos hó.

Mackó nagyon mafla kis kölyök volt! Amekkora bumfordira sikeredett a buksija, annyira nehezen tudott bármiféle tudás beférkőzni rajta. Hát még ott is maradni! Ennél fogva hatalmas igyekezetembe került, mire akár a legcsekélyebb értelmi jelzéseket elő tudtam csalogatni belőle. Pedig hát – szerintem – mindketten nagyon igyekeztünk.

Ösztöneim diktálta nevelési módszereim teljes csődje volt őkelme. Hiába mutattam meg neki, hogy az el nem fogyasztott velős csontnak hol lenne a legbiztonságosabb helye, ő ragaszkodott előző kutyaéletéből hozott maradi gazdálkodási módszereihez. Vagyis nem tartalékolt. Egyszerűen rátette a csontra napról–napra növő mancsait, és őrizte. Egy percre sem villant át kobakján az a félelmetes lehetőség, hogy Lujzi mami – meglátván a maradékok halmazát – majd megrövidíti a kosztját. Hát, az igazat megvallva, nem is tévedett. (Tulajdonképpen lehet, hogy jobb emberismerő volt nálam.) Én, mindenesetre ragaszkodtam jól bevált szokásaimhoz.

Amikor viszont már teljes kudarcot vallottam a kölyöknevelésben, prüszkölve futottam ismét barátaimhoz. Az történt ugyanis, hogy a kis védencem – kifejezett tiltásom ellenére – igenis közelebbi barátságot óhajtott kötni a szomszéd sünnel, és annak famíliájával. Ekkor annyira megdühödtem, hogy óvatosság ide, óvatosság oda, kitessékeltem a népes süncsaládot az udvarunkból. És nagy igyekezetemben az egyik tüskeböki az orromban hagyta magát. Vagyis hát egyik irdatlan fullánkját.

A gazdiék megint(!) éppen nem voltak otthon, ezért sürgősen más, hathatós segítség után kellett néznem. Axel barátom, arisztokratikusan karcsú állkapcsában rejtőző fogaival, magabiztos lendülettel azonnal meg is szabadított Süni mama immár gazdátlanná vált támadó fegyverétől.

– Jaj, Mackó, te behemót kölyök, mennyi tanulni valód van még! – sopánkodtam gyakran, de azért nem adtam fel a hősies küzdelmet.

 Ahogyan közeledett a nyár vége, érdekes változásokra lettem figyelmes. Egy–egy kiadós futkározás után már ritkábban lógott a nyelvem a melegtől, sőt ivótálkámban akár naphosszat is kellemesen hűs maradt a vizecském. A fák és bokrok pedig olyan színűek lettek, mint Lujzi mami ruhái, majd lepotyogtak a levelek, amivel egyidőben kopaszodni kezdtek a fák. A bundácskámból pedig immár csaknem kabát lett.  Úgy tűnt, hogy Bumi és Axel is szükségét érezte az öltözködésnek.

– Na, Kisszomszéd, most tartsd nyitva a szemed, hó közeleg! – morrant meg egyszer Bumi, és valóban, ahogyan magasba emeltem az orrocskámat, valami izgalmas, addig soha nem érzett szagú szél járta át a vidéket.

Nagyon megörültem, és azonnal rohantam haza, hogy Mackóval is megosszam a jó hírt. Ő azonban békésen aludt csodapalotájában, így hát nem háborgattam. Úgy döntöttem, hogy én is elteszem magam délutánra, de előbb még kortyolok egyet a nagy izgalomra. Ráérősen tálkámhoz baktattam, és lehunyt szemmel átadtam magam a szomjoltás élvezetének. Igen ám, de ekkor a nózim valami hidegnek ütközött, és sehogyan sem tudtam hozzáférni a vizecskémhez. Pedig ott volt, de most valahogy másképpen nézett ki. Felháborodottan tekingettem körbe, hátha érkezik segítség, de sehol senki nem mutatkozott, csak végtelen csend vett körül. Így hát bánatosan álomra hajtottam a buksimat.

Arra ébredtem, hogy Mackó hatalmas csörömpöléssel nekivágódik a tálkámnak. Már éppen rendre akartam utasítani, amikor észrevettem, hogy megváltozott a bundája. Kis fehér gombócfélék voltak beleakadva.

– Ej, hát mibe keveredett megint ez az ördögpalánta? – méltatlankodtam felháborodva, aztán megláttam, hogy odakint teljesen megváltozott a tájkép – tiszta fehér volt minden. Bizony, hogy kikerekedett ám a szemem! Ilyet még nem láttam azelőtt sohasem. Aztán eszembe jutott, amit Axel mesélt a hóról. – Szóval, ezek szerint…

Óvatosan kimerészkedtem vackomból, szemügyre venni a jelenséget. Praclijaim jócskán belesüppedtek a hideg, nedves valamibe. Mindenesetre érdekes volt a dolog. Mackó ott viharzott körülöttem fel és alá, szemlátomást cseppet sem zavartatva magát. Miután jól kicsodálkoztam magam, már azt is észrevettem, hogy hatalmas fehér pamacsok szállingóznak a föld felé. 

Rendületlenül, kitartóan, véget nem érően. Bármerre tekingettem, mindenfelé tele volt velük minden, sőt, egy jól megtermett pamacs Mackó meleg nózijára hullott, ahonnan aztán néhány pillanat múlva kis vízcsepp gördült le csillogva. Ő persze rá sem hederített, inkább vidáman mellém bukfencezett, csalhatatlan jelét adva, hogy itt a játék ideje. Én pedig, nem törődve nevelőnői tekintélyem esetleges csorbulásával, belementem a dologba. Nagyokat ugrándoztunk és kergetőztünk a puha hóban, néha hatalmasakat prüszkölve. Igazán kellemesen telt a délután. Végül jólesően kinyújtóztunk egymás mellett Mackó házában. Éppen kifújtuk magunkat, amikor Gézu papit láttuk közeledni.

– Hahó Pajtikáim, hát itt a jó kis havacska! – dünnyögött félhangosan, majd valami függönyféle alkalmatosságot erősített fel mindkettőnk házára. – Csak azért, hogy szárazon maradjatok… – morgolódott továbbra is, de a rosszkedve valahogyan nem tudott ránk ragadni. Már csak azért sem, mert hamarosan Lujzi mami kezdett el sürgölődni a tányérjaink körül, és ezúttal kivételesen különlegesen finoman illatozó, meleg vacsorát hozott nekünk.

Eredetileg úgy terveztem, hogy a vacsi után élménybeszámolót tartok Buminak és Axelnek, de inkább úgy döntöttem, hogy odabújok Mackó bundájához, és ott várom ki a reggelt. Szerencsére nem tiltakozott újításom ellen, így hát édes álomba merültünk mindketten, míg odakint immár teljesen beesteledett, és sokasodott a földön a nagy fehérség – azaz a hó.