16. fejezet

Amelyben ismét kiderül, hogy a kaja rendkívül fontos dolog, ezért nem szégyen ellesni néhány ismeretlen módszert a megszerzésére.

Persze, mint minden dologhoz az életben, ehhez sem árt egy kis mázli. Ha pedig az amúgy forgandó természetűnek mondható szerencse másfelé veszi útját, akkor viszont nem szégyen elfogadni a baráti segítséget is.

Olykor bizony nagyon jól jöhet, de ami a legfontosabb,

 hogy időben jöjjön...

Ahogyan fűztem egymásba gondolataimat, egyszer csak megkordult a gyomrom. Gondolkodóba estem azon a vitathatatlan tényen, hogy én eddig még soha nem szereztem magamnak kaját. Nem is tudtam, hogy hogyan kell. Megfordult a fejemben, hogy tulajdonképpen nyakon csíphetnék egy macskát, de aztán gyorsan elvetettem ezt a méltatlan gondolatot.           

– Odáig már mégsem süllyedhetek, hogy… és, ha hazasomfordálnék… biztosan vár már a finom vacsi! No… de odáig sem süllyedhetek… ha már egyszer sikeresen meglógtam, hát viselnem kell a következményeket… vagy legalábbis kellene…

Úgy tűnt, hogy túlságosan sok variáció nem adódik üres kis pocim jobb kedvre derítésének, és komolyan fontolóra vettem az otthoni kosztolás lehetőségét, amikor érdekes dologra lettem figyelmes. Az autó közelében – amely alatt ideiglenes menedékre sikerült találnom – két idegen kutya csámcsogott. Vidáman fülelni kezdtem, és megállapítottam, hogy ez bizony az, aminek hallatszik. Szép lassan a közelükbe merészkedtem, majd meglepetten állapítottam meg, hogy egy hatalmas edényből falatoznak. Egy oldalára dőlt henger–forma ontotta magából a finomságokat. Ez igen, micsoda ellátás! Jókedvűen vakkantottam egyet, mire a két haver felkapta a fejét, és gyanakodva rám néztek.

– Hékás, Pajtikám! Ezt mi találtuk! Keress magadnak egy saját kukát! – dünnyögte az egyik barátságtalanul.

Ám engem addigra már teljesen rabul ejtettek az illatok, és behúzott farkincával mégiscsak melléjük somfordáltam.

– Napok óta nem ettem, szegény árva, kivert kutyus vagyok… – füllentettem egy aprócskát a cél érdekében. – Csak néhány falatkáról lenne szó... – sandítottam óvatosan a szúrós szemű ebekre.

– Na, nem bánom, de csak azért, hogy tudjad, létezik még kutyaszolidaritás! Aztán holnap meg ne lássunk itt… – adta meg az engedélyt nagylelkűen a mogorvábbja, mire nekem több se kellett, azonnal nekiláttam – hát mi tagadás – útszéli vacsorámnak. Azt meg kell hagyni, hogy sok időt nem kaptam az élvezkedésre, mert hamarosan rám mordult a féltékeny ebfajzatja:

– Ha napok óta nem ettél, akkor most már elég legyen, mert belebetegszel a dőzsölésbe, aztán még majd ápolhatunk is…

Teljesen megrökönyödtem az ilyen fokú irigységen – hiszen még jócskán akadt a finom falatokból, de nem vitatkoztam, inkább elhatároztam, hogy amint eltakarodik a közelből a két szégyentelen éhenkórász, visszajövök az éjszaka folyamán, és akkor aztán majd leshetik, hogy reggelre mit hagyok nekik...

Jól nevelten odébbálltam tehát, alkalmas helyet keresve a várakozásra. Nem is kellett sok időnek eltelnie, hamarosan szedték a sátorfájukat. Már éppen fenni kezdtem a fogamat, amikor újabb éhes száj érkezett a nagy tányérhoz. Kellőképpen fel is háborodtam, de jobbnak láttam a helyemen meghúzni magam, ugyanis az újabb kosztos legalább ötször akkora volt, mint én. Jó ideig csoroghatott még a nyálam, mire végre tiszta lett a levegő.

Vagyis hát nem teljesen. Éppen folytatni akartam pont a legjobb falatoknál félbe hagyott vacsorámat, amikor valahonnan előkerült egy jól megtermett asszonyság, és nagy nekigyürkőzéssel felállította a földről a kajás edényt. Seprűvel és lapáttal eltakarította mellőle a kiszóródott mindenfélét, még zsémbelt egy darabig, aztán szerencsére eltűnt a sötétben.

– Na végre! Most már enyém a terep! – Vidáman visszatértem, ám a dolgok megváltozott állása enyhén szólva kétségbeeséssel töltött el. Ugyanis megközelíthetetlennek tűnő magasságba került… kerültek a finomságok! Vágyakozva tekingettem felfelé.

– Na, Fürge, most légy okos! Igyekeztem összeszedni minden csalafintaságomat, hogy az immár jól kiérdemelt zsákmány közelébe juthassak, bár semmi sikerélménnyel nem kecsegtetett az időközben elő”állt” helyzet. Úgy tűnt, hogy egyetlen lehetőségem, ha megrohamozom az elemózsiás tartályt. Mivel mindig is jó atlétának bizonyultam, már ami a futást és a magasugrást illeti, ezért hát úgy gondoltam, hogy eséllyel indulhatok neki az ostromnak.

A célobjektum távolságát és magasságát a tőlem telhető matematikai pontossággal meghatároztam, majd nekilendültem.

– Jaj, jaj, jajajajaj! Voooúúúűűű! – nyüszítettem, ahogyan csak nem akartam, mert bizony nem jutottam tovább a nagy edény pereménél. Görbe lábacskáim becsapódásomkor azonmód fennakadtak, én pedig lógva, ott szerencsétlenkedtem az ingyen konyha fogságában.

Ekkor ismét közeledni láttam az iménti ádáz nőszemélyt, a tőle elmaradhatatlan seprű társaságában.

– Micsoda egy világ! Hogy nem lehet az embernek nyugta sohasem! Már megint egy éhenkórász kutya! – nyivákolt nagy hangon közelítve felém, vaskos kezeivel a magasba emelve azt az átkozott szerszámot. Mindenre elkészülve behunytam szemeimet és vártam a…

– Vau, vau, vau! – hallatszott ekkor egy ismerős csaholás.

– Te jó ég, ez már a másvilág lenne?! – Teljesen megkönnyebbültem, hogy ennyivel megúsztam a dolgot, de nem, csak a felmentő sereg érkezett meg Bumi és Axel személyében. Bumi, a hatalmas komondor az utolsó pillanatban megmentett a dicstelenségtől. Erőteljes fogaival nyakon ragadott és lecibált a földi világba. Ezalatt Axel két hátsó lábára állva, az asszonyság elé tornyosulva akadályozta a némbert – ki tudja, milyen elítélendő – szándékának végrehajtásában.

Bumi ki sem eresztett szoros állkapcsának fogságából, amíg egy jó nagy futás után, végre már úgy érezte, hogy meglehetős távolságra lehetünk a veszélyes zónától.

– Na, csakhogy megvagy végre Haver! Szegény Lujzi mami már végigzokogta a teljes szomszédságot, mert azt hitte, hogy elraboltak. A Mackó is bánatosan lógatja otthon az orrát. Nem tehettünk mást, mint önkéntes expedíciót szerveztünk a felkutatásodra… ha így utólag esetleg nincs ellene kifogásod… – nézett rám Bumi a meghatottságtól párás szemmel, majd hatalmas mancsával olyan barackot nyomott a fejemre, hogy menten leültem.

– Igen, de hogyan sikerült megtalálnotok… pont a legjobbkor… mert már azt hittem… – én is igazán meghatott voltam a viszontlátás örömétől, de leginkább attól, hogy barátaim ilyen kutyaszívet melengetően törődnek velem.

– Kedves Barátom, valljuk be őszintén, hogy túl sok kutyalogikára aztán végképp nem volt szükségünk – közölte velem kissé lesajnáló hangnemben Bumi. – Amilyen szeleburdi az oktondi kis buksid, képes vagy a legképtelenebb kalandokba kerülni. Biztosra vettük, hogy ismét megbántódtál valami semmiségen, és ezúttal nyakadba vetted a világot. És mivel az emberek általában nem szívesen fogadnak be kóbor jószágot, nagyon valószínű volt, hogy az utcai önkiszolgálás marad az egyedüli megoldás, amivel csillapíthatatlan éhségedet kielégítheted.

– Már végképp feladtuk a reményt, amikor két vándor elmesélte nekünk, hogy este hozzájuk tolakodott egy alaposan jól tápláltnak kinéző foxi, és azzal a mesével próbálta őket meghatni, hogy árva, kivert, éhes kutya… – így Axel.

– Pedig igenis éhes voltam… – igyekeztem dacoskodni a tényekkel.

– Az lehet Pajtikám, de kedves, gondoskodó gazdikra ilyen szégyent hozni, hogy azt állítod…

– Jó, jó, igazatok van – vágtam Axel szavába megszégyenülten, mert nem akartam végighallgatni a vádaskodásokat. Éppen eléggé pórul jártam ahhoz, hogy most még a fejemet is megmossák. Mi tagadás, jól beszéltek a haverok, de nekem mindez akkor nagyon is sok volt, és nem igazán akartam bűneimet minden további nélkül beismerni.

Még rágondolni is rossz volt, hogy vajon mi történhetett volna, ha kedves, hűséges, megbízható barátaim a kellő pillanatnál akár csak egy másodperccel később érkeztek volna.

 Csendesen bandukoltunk hazafelé az egyre sűrűsödő éjszakában. Bumi és Axel néha még küldött felém egy–egy rosszalló, keresetlen pillantást, aztán amikor a házunk elé értünk, Bumi az orrával popsin lódított, de úgy, hogy a lendülettől még az érkezésemet szívrepesve leső Mackót is sikerült kibillentenem az egyensúlyából.