18. fejezet

 Amely arról szó, hogy Gézu papi mégiscsak felismeri

rejtett értékeimet. 

Miután szégyenszemre így felsültem igazán jól induló gyengélkedésemmel, napokig rosszkedvű voltam.

– Pedig milyen szépen elterveztem mindent! Mennyi csudálatos dolog rejtezik azokban a szobákban! Hát még a konyhában!

Rengeteg új, izgalmas illat ingerelte a nózimat, olyanok, amelyekkel kint az udvaron addig egyáltalán nem találkoztam. Példának okáért igazán szívesen létesítettem volna közelebbi kapcsolatot a gazdik ágyával, vagy a cipős szekrénnyel, de szívesen bevackoltam volna magam akár a szennyestartóba is. Egészségügyi sétám alkalmával pedig rájöttem, hogy mennyire hiányosak a botanikai ismereteim. Persze igazából nem volt min csodálkoznom, hiszen a sivár, megszokott kerti-udvari környezet már nemigen szolgált újdonságokkal. Bezzeg egy ilyen ember-ház!

Minden vágyam az volt, hogy ismét valahogyan ott tudhassam magam, csak ki kellett találnom valami épkézláb ötletet. Minden időmet a gondolkodás kötötte le, mivel sem Bumi, sem pedig Axel nem tudott ezügyben tanácsot adni nekem. Inkább azt javasolták, hogy vegyem szépen tudomásul, hogy egy hős házőrző kutyának tulajdonképpen semmi keresnivalója nincs egy lakásban. Még azt is mondták, hogy amilyen szeleburdi kis kutyus vagyok, hamar megunnám a zárt falak mögötti életet, és azután pedig a szabad levegő után vágyakoznék.  Én persze teljesen más véleményen voltam, de hát ezt ők úgysem érthették meg, ezért úgy döntöttem, hogy szép dolog a barátság, de nálam most már ők sem okosabbak.

Mackót meg teljesen hiábavaló dolog volt kérdezni, ő hallani sem akart arról, hogy feladja csodapalotáját, és holmi ágy mellé suvasztott dobozban nyújtózkodjék naphosszat. Persze, én sem arra vágytam, hogy egész életemben lustálkodjak, annál azért sokkal virgoncabb voltam, de nagyon rosszul esett, hogy a gazdik így kirekesztenek a saját „házi” életükből.

Az élet szerencsére soha nem szűkölködik váratlan fordulatokban, így hamarosan elérkezett az az idő, amikor végre ismét másfelé fordulhatott a figyelmem, és egy ideig nem foglalkoztatott az, hogy bentlakásos tapasztalatokat szerezhessek.

Úgy alakult a dolog, hogy Lujzi mami és Gézu papi elhatározták, mégiscsak megmérettetik szépségemet és okosságomat a legközelebbi „ebtárlaton”. Lujzi mami ugyanis teljesen meg volt róla győződve, hogy az utóbbi időben nemcsak megszépültem, de meg is okosodtam. (Lehet, hogy mégiscsak pozitívumként értékelték a múltkori kutyaszínházat…) Persze, mindez természetesen nem jelentette azt, hogy a nemes vérűek közt versenyezhetnék, csupán a korcsok közt van a helyem.  (Elképesztő, hogy az emberek milyen hihetetlen fontosságot tulajdonítanak egy–egy papírdarabnak !)

Hogy azért az összhatás még tökéletesebb legyen, bejelentettek a gazdik egy kutyafodrászhoz. Ám a jólfésültségemre még várni kellett, mert bizony a szépségverseny az komoly dolog, és nagyon sok négylábú kliens vágyott ám arra, hogy Minci Kedveském (a kutyakozmetikust hívták így) kezelésbe vegye őket. Lujzi mami egyáltalán nem bánta a késlekedést. Úgy vélekedett, hogy amíg az udvaron különféle kutya–trükköket tanulok, addig sem okozok kárt Mincike remekművében.

Gézu papi számomra megható lendülettel kezdett neki iskoláztatásomnak. Nemcsak arról volt szó, hogy az intézményesített oktatásról már jócskán lekéstem, inkább azt hangoztatta, hogy legalább nem fogják megzavarni a fejemet a hagyományos – szerinte ósdi – nevelési módszerek. Meg volt róla győződve, hogy ő igenis teljesen egyéni trükköket tud kieszelni, amelyek senki másnak nem jutnának eszébe.

Én is nagyon lelkes voltam, mert már azt hittem, hogy az öreg soha nem fog igazán megbarátkozni velem, és csak Lujzi mami kutyahóbortja miatt tűr meg a háznál.

Tehát elkezdtünk gyakorlatozni. Gézu papi igazán belevaló partnernek bizonyult. Persze, mint kiderült, nem csak zsörtölődni tud a maga meglehetősen karcos modorában, hanem nagyon jó kutyaismerő is. Azonnal ráérzett kutyalelkem gyengéire, mihelyt eltöltöttük az első közös játékos délutánunkat, sőt még arra is rájött az öreg, hogy számára micsoda kikapcsolódást jelenthet, ha együtt virgonckodunk. Lujzi mami gyakran csóválgatta a fejét, amikor bennünket figyelt. Mintha azt gondolta volna magában „ej, ennek a vén csontnak meg öregségére támad kedve játszani”.

Gézu papi a nagy gyakorlatozásba annyira belefeledkezett, hogy még a mozgása is teljesen megváltozott. Olyan vidám órákat töltöttünk együtt, hogy teljesen visszafiatalodott. Már ahogyan én el tudtam képzelni őt néhány évvel fiatalabban, összehasonlítva Axel és Bumi gazdájával, aki sokkal ruganyosabb léptű és kevésbé hajlott hátú volt. 

Lujzi mami egy napon közölte velem, hogy Mincike érkezését várjuk. Először nemigen tudtam a nevet beazonosítani, de aztán rájöttem, hogy ő az a bizonyos kutyafodrász. Hamarosan megérkezett. Hatalmas táskát cipelt magával. Fogalmam sem volt róla, hogy ugyan miket tartogathat benne, de aztán ez is kiderült.

Lujzi mamival eltűntek a házban, és egy idő múlva szólongatni kezdtek. Gyorsan engedelmeskedtem a hívó szónak, hiszen a szépülés hozzátartozik a versenyhez, gondoltam engedelmesen. Ám az engedelmesség csak addig tartott, amíg a kerti asztalnál meg nem pillantottam Mincike szerszámait. Akkor aztán inamba szállt minden bátorságom, és úgy otthagytam őket, mintha ott sem lettem volna. Sőt, azzal sem elégedtem meg, hogy egy bokor alatt húzzam meg magam a vészterhes idők alatt, hanem nyomban kislisszoltam a rosszul becsukott kapun. Csak akkor óvakodtam vissza egyik kedves kis védelmező bokrocskám tövébe, amikor végre szedte a sátorfáját.

– Sajnálom Lujzikám, bennem igazán megvolt a jószándék – ingatta fejét búcsúzóul. – Talán egy jó kis fürdetés is megteszi majd… – ingatta fejét a derék Mincike. – Feltéve, ha megengedi a kis rosszaság… – azzal eltűnt a város irányába.

– Méghogy én rosszaság! Hát ugyan kinek lenne kedve alávetni magát azoknak a szörnyű, mindenféle eszközöknek?! 

Aztán meghallottam Robi bácsi tragacsának nyekergő hangját, ami azt jelentette, hogy megérkezett Mackó a kutyaiskolából. Kíváncsian kidugtam a buksimat a fedezékből, mert igazán érdekelt, hogy kutyatestvérem milyen új tudományokkal gazdagabban tér haza. Meglepetésemben még a szám is tátva maradt. A Mackó méltóságteljes, büszke léptekkel vonult be az udvarra. Csillogóan fényes, éjfekete, addig is szép bundája most úgy ragyogott a napsütésben, hogy álmélkodásomban még levegőt is elfelejtettem venni… és csak néztem rá teljesen elvarázsolódva.

– Ez lenne hát a kutyakozmetika? – kezdtem kapizsgálni, és igazán sajnáltam már az elszalasztott lehetőséget..., annál is inkább, mert Gézu papi lelkesen megsimogatta Mackót, majd sajnálkozva közelített felém:

– Nagy kár kis haver, hogy a bolondos buksiddal rosszul döntöttél! Pedig sokat dolgoztunk ám együtt! Mindenesetre kellemes órák voltak – nyugtázta meglehetősen higgadt hangon, azzal becsukta maga mögött az ajtót.

Bánatomban és hatalmas lelkifurdalásomban szorosan a küszöb elé feküdtem, és kétségbeesetten nyüszkölni kezdtem. Ám sokáig úgy nézett ki, hogy immár teljesen eljátszottam utolsó lehetőségemet is, mert senki nem sajnált meg. Aztán egyszer csak kinyílt az ajtó, és Gézu papi jelent meg egy hatalmas edény társaságában.

– Van még egy esélyed Fürge… Egy kis vizecske, egy kis samponocska, aztán megint egy kis vizecske, megint egy kis samponocska, aztán megint egy kis vizecske – kántálta magában az öreg sokat sejtetően, majd beleparancsolt a vízrengetegbe.

Egyáltalán nem volt rossz érzés, ahogyan megmártóztam a kellemes melegségben, de az már kevésbé tetszett, ahogyan habzani kezdett a bundám. Az sem volt kifejezetten kellemetlen, amikor Gézu papi ujjaival dörgölgetni kezdte a szőrmókomat, sőt, egy idő után már határozottan tetszett. Aztán jött egy vödörnyi friss zuhany, majd ismét prüszkölni kezdtem a buborékoktól. Mire az egész művelet a végére ért, már alig kaptam levegőt, de Gézu papi lelkesedése, és legfőképpen a hozzám való bizalma meggyőzött arról, hogy nem hagyhatom cserben a gazdámat. Mikor aztán Gézu papi engedélyt adott arra, hogy végre kiugorhatok a vizesdézsából, teljesen megkönnyebbültem. Hatalmasakat ráztam a bundácskámon, mire Gézu papi is csuromvizes lett. Hála a még forrón sütő napocskának, hamarosan megszáradtam.

Tulajdonképpen jó volt tiszta kutyusnak lenni, mégis ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy rögtön meghempergőzzek az udvar egyik pocoktúrásában. Már éppen lendületet vettem egy kis földközeli ficánkoláshoz, amikor Gézu papi felfedezte újabb csínytevésem előkészületét.

– Lám, lám! Az én kis barátom mégsem akar győzni a holnapi kutyaversenyen… – nézett rám olyan rosszallóan, hogy teljesen elment a kedvem a por–partitól. Kénytelen–kelletlen belenyugodtam abba, hogy tiszta kutyusként fogok részt venni a másnapi akción. Ráadásul Mackó olyan óvatosan járt–kelt, féltve szépségesre kozmetikázott szőrét, hogy komolyan elgondolkodtam saját esélyeimet illetően. Végül úgy döntöttem, hogy ráérek a pocoktúrással majd akkor is foglalkozni, ha…