13. fejezet

 Amelyből kiderül, hogy kedves dolog a házi kutyaovi,

de az igazi anyai büszkeség az, ha tudható, hogy a kölykök igenis vitték valamire, vagyis mind egy szálig elkelnek, és

nagyon kedves emberek jönnek értük.

A kis apróságok nagyon gyorsan cseperedtek. Az étvágyukkal semmi baj nem volt, hacsak az nem, hogy szusszanni is alig volt időm, mert állandóan ott lebzseltek körülöttem egy kis repeta reményében. Persze nem haragudtam rájuk, hiszen én magam is nagy kosztos voltam világéletemben. Napról–napra szépültek, gyarapodtak, gömbölyödtek, és szünet nélkül virgonckodtak a kis rosszcsontok.

Amikor már nagyobbacskák lettek, ugyanúgy gyakran indultak világ–felfedezésre, mint mi testvérkéimmel annak idején. Időnként előfordult, hogy figyelmetlenül kissé elkóboroltak, aztán fáradtan elhasaltak a fűben, és fogalmuk sem volt, hogyan kerülhetnek vissza mama közelbe. Ilyenkor aztán Mackó szemfülesen nyakon csípte a kis szökevényeket és visszaszállította őket hozzám.

– Még a végén kiderül, hogy kóborlási vágyat is örököltek tőlem – sopánkodtam gyakran egyre aggódóbban.

Egy napon aztán Bumi és Axel jöttek látogatóba hozzánk.

– Gratulálunk Fürge haver! Igazán helyes kis családod van! Már régóta terveztük, hogy megnézünk benneteket, de csak most tudtunk feltűnés nélkül meglógni otthonról – bólogattak elismerően barátaim, amint megcsodálták aprócska kölykeimet, én pedig nem is titkolt büszkeséggel fogadtam a gratulációkat.

 Bizony, sok mindenre meg kellett tanítani a kicsiket. Gyakran eszembe jutott a Mama féltő gondoskodása. Mindenesetre sokkal nehezebb dolga volt, mint nekem, hiszen neki nem volt egy Mackója, aki fáradhatatlanul felügyelt volna a csélcsap kis csapatra.

 Egy napon hirtelen eszembe jutott, hogy biztosan elérkezik majd az idő, amikor meg kell válnom a kölykeimtől. Nehéz volt elképzelni, de valahol a lelkem mélyén mégis tudtam, hogy előbb–utóbb megtörténik.

 Így is lett. Gyönyörű, meleg délután volt, amikor Lujzi mami lelkes telefonálásba kezdett:

– Marcsikám, nem lenne kedvetek ma kutyanézőbe jönni? Rendben, akkor várunk benneteket!

– Dudikám! Ma remek nap van arra, hogy kutyust válasszatok magatoknak! Persze, akkor egy óra múlva!

– Szia Mókica! Egyszer van nálunk kutyavásár! Most vagy soha! Igen, most is jöhettek! Hogy a nővéred is szeretne kutyust? Ó, hát magától értetődő! Gyertek együtt!

– Puszillak Édikém! Tudod, ahogy megbeszéltük, tiéd a legszebb kutyus! Mikor jössz?

– Helló Banduska! Igen, azért hívlak, mert itt az ideje, hogy… hát persze, hogy rád gondoltam legelőször… gyere máris! Persze, hát persze, hogy hozhatod a barátodat!

 Nem voltam túlzottan boldog a fejlemények miatt, de örömmel töltött el, hogy helyes, életrevaló apróságaim kellenek majd az embernek… eszembe jutott a saját gazdira találásom viszontagságos története…

Igazán izgalmasnak ígérkezett a délután. Lujzi mami gazdagon megterített egy hatalmas asztalt az udvaron, és telehordta mindenféle illatozó finomságokkal. Némelyiknek olyan volt a teteje, mintha hó lepte volna be, bár a langyosan terjengő mennyei illat egyáltalán nem emlékeztetett arra a hideg valamire.

Hamarosan hatalmas lett a zsivaj, ahogy érkeztek a meghívottak. Kis kölykeimen pedig olyan nyugtalanság lett úrrá, hogy még Mackóval együtt is alig bírtuk megfékezni őket.

– Lám, lám, érzik a gazdi-szagot… – gondoltam egy cseppet szomorúan, és még egyszer búcsúzóul végignyalogattam selymes bundácskájukat. – Tulajdonképpen ez a világ rendje. Ilyen a kutyavilág.

 Lujzi mami gondos vendéglátásának köszönhetően már mindenki nagyon jól érezte magát. Aztán Gézu papi úgy döntött, hogy ideje van a leendő gazdik bemutatkozásának. Szépen körénk is sereglettek a vendégek.

– Jaj, de aranyosak!

– Milyen szépek!

– De jópofák! – hangzott minden irányból, mire a kíváncsi kis szeleburdiak ahányan voltak, annyifelé indultak. Szlami, akit enyhén kacsázó járásáról neveztem el, egy idősebb asszony irányába tartott, Bruhi pedig egy gyerekembernél kötött ki. Végül valamennyien elégedetten landoltak egy–egy ember vagy embergyerek ölében. És ráadásul teljesen úgy nézett ki a dolog, hogy a gazdi-jelöltek is elégedettek.

Azért mennyire más volt ez a kedves, vidám kis népünnepély ahhoz képest, ahogyan a testvérkéim gazdira leltek! Arról nem is beszélve, hogy ezek a kedves emberek még véletlenül sem merészelték becsmérelni egyetlen csemetémet sem, pedig hát – bármennyire is elfogult anyai szívem –, én vagyok a megmondhatója, hogy sajnos igazából egyik sem volt olyan tökéletes, mint apjuk, az én szerelmetes Tódorom.