8. fejezet

Amely arról szól, hogyan szerencséltetett meg a sors

 egy kutyatestvérrel.

Egy szép nyári reggelen éppen a tejecskémet lefetyeltem, amikor a szokásos fülsiketítő berregéssel megszólalt a telefon. Lujzi mami hallózva beleszólt a szerkentyűbe, majd hosszú hallgatás következett.

– Hát, nem bánom…, de… – szűrődtek ki a hangok az előszobából, majd gazdaasszonyom tétován bár, de lassan odajött hozzám, lehajolt, és gyengéden megsimogatta a buksimat.

– Na, Fürge pajtás, lesz egy kistestvéred. Ma délelőtt fog megérkezni… aztán nekem szépen viselkedj ám vele! De hát ezt még majd úgyis megbeszéljük… – tűnődött el hosszasan, majd gondterhelten ráncolva homlokát visszasétált a házba.

Mikor végre, nagy nehezen bejutott e szavak értelme a kobakomba, bizony nagyon megörültem!

– Akkor hát egyik testvérkémet visszakapom! – vidáman megcsóváltam farkincámat, azzal uccu neki, hatalmas iramodásokkal lelkesen körbefutottam a cseppnyi virágágyást. Egy, pechjére éppen arra döngicsélő méhecskét pedig úgy fültövön csaptam a praclimmal, hogy az menten ájultan zuhant bele a legillatosabb rózsába.

A nagy vidámságnak azonban hamarosan vége lett, ugyanis a nyitott ablakon át meghallottam Gézu papi éktelen zsörtölődését:

– Na, már csak ez hiányzott! Hát ezt meg hogy képzelik…?! Azok az elkényeztetett kölykök azt hiszik, hogy egy kutya olyan, mint egy játékszer… hogy, amikor megunják, akkor csak gondolnak egyet, aztán félredobhatják?! – Gézu papi már őrjöngött. – Na, kerüljenek csak a szemem elé, majd adok én nekik!!!  Egyébként is miből gondolják, hogy majd azt a hatalmas állatot etetni tudjuk?

– Ejnye, ne izgasd már feleslegesen magad Gézukám! Gondolj arra, hogy nálunk végre legalább jó helyen lesz az a kutyus! – igyekezett Lujzi mami szelíd hangon csitítani az öreget, de nem sok eredménnyel.

– Hűha, ennek bizony a fele sem tréfa! Tehát mégsem a testvérkémről van szó – mértem fel nagy hirtelenjében a helyzetet, és behúzott farokkal a vackomhoz somfordáltam.

Túlságosan sok időm nem maradt töprengeni, mert néhány perc múlva a kapu elé gördült egy hatalmas autó. Rögtön megismertem.

– Hisz ez Robi bácsi, meg Edit néni, és persze a két rosszcsont csemetéjük Riki és Viki! Na, akkor jobb lesz, ha gyorsan fedezékbe húzódom, mielőtt megint megráncigálják a fülecskéimet… – azzal már el is tűntem az udvar legtávolabbi zugába. Hát, azt bizony nagyon is jól tettem, ugyanis nemsokára ismét felhangzott Gézu papi szitkozódása. Szerencsére nem értettem belőle semmit, mert elég távolra sikerült jutnom a háztól, de azt éreztem, hogy túl sok jó nem származhat a csetepatéból.

– Remélem, hogy az ebédig elül a vihar – gondoltam aggódva, mert bizony féltettem a beígért finom kis velős csontimat.

Békeszeretet ide vagy oda, bármennyire is igyekeztem távol maradni a családi vitától, egy idő után mégis komolyan el kellett gondolkodnom azon, hogy óvatosan megközelítem a házikómat. Azért vetemedtem e bátor gondolatra, mert a nagy melegtől, és hát valljuk be őszintén, az átélt izgalmaktól nagyon megszomjaztam. Még néhányszor meghánytam–vetettem magamban, hogy helyénvaló–e ilyesfajta elhatározás, aztán úgy döntöttem, hogy inkább Buminál vagy Axelnél teszek tisztelgő látogatást. Szerencsére ők rendkívül vendégszeretőek. Talán még a reggelijükből is maradt egy kevés…

– Ó, hát, hogy is nem jutott ez előbb eszembe – mérgelődtem saját együgyűségemen, azzal máris felvakkantottam, mintegy jelzést adva barátaimnak, hogy számítsanak érkezésemre.

Éppen indulni készültem, amikor váratlanul furcsa, kissé ismerős, de azért mégiscsak ismeretlen szag csapta meg érzékeny nózimat. Aztán furcsa nyüszkölést–szuszogást hallottam közeledni. Füleltem. Felháborodva pillantgattam körbe, jól szemügyre vételeztem valamennyi közeli bokrot, de nem láttam semmit.  Erre még inkább hegyezni kezdtem fülecskéimet, és óvatosan a szöszmötölés irányába sandítottam. Ekkor egy fekete szőrgombolyagot vettem észre kissé távolabb. A meglepetéstől szemem–szám tátva maradt. Próbáltam kitalálni, hogy ez meg miféle szerzet lehet, de nemigen jutottam egyről a kettőre. Leginkább a mackómhoz hasonlított, de azért mégis más volt. „Az” meg csak egyre közelebb került hozzám. Most már a szőr is felállt a hátamon. Utólag szégyenkezve bár, de bevallom, hogy megszeppentem, mire a „valami” már egészen a közelembe ért. Mozdulni sem tudtam a meglepetéstől, tökéletesen a földbe gyökereztek enyhén remegő praclijaim. 

– Tulajdonképpen majdnem olyan, mintha Bumi lenne… de „ez” sokkal kisebb… lehet, hogy kutya??? – oldódott fel lassanként bennem a feszültség, mire csaknem aléltan felsóhajtottam, és akaratlanul is, megkönnyebbülésemben kissé elvakkantottam magam. Ekkor meg a szuszmók ijedt meg, és azon nyomban ott előttem orra is bukott. Becsületemre legyen mondva, hogy ekkor nagylelkűen megsajnáltam, és barátságosan megnyalintottam a buksiját. Mire ő hálásan rám nézett apró, fekete kis gombszemeivel, és kidugta rózsaszínű nyelvecskéjét.

– Tényleg, pont olyan, mintha a mackóm, meg Bumi kölyke lenne – morfondíroztam magamban. – Hát ettől igazán kár volt egy ilyen bátor kutyának, mint én, megijedni! Igenám, de mit kezdjek vele? Biztosan eltévedt… most aztán jó nagy slamasztikában vagyok! Honnan tudjam, hogy ki a gazdája? Ha nem vagyok elég okos, még a végén a nyakamon marad, aztán majd még vele is meg kell osztanom szerényke kis kosztomat…

Ez a gondolat aztán olyannyira megrémített, hogy ismét csak úrrá lett rajtam a kutyapánik. Ám a kis bundást ez szemmel láthatóan vajmi kevéssé zavarta, és kissé topán, de visszaadta az iménti nyalintást. Finom, kutyagyerek szaga volt, azt meg kell hagyni…

– Manó! Manó! Manócskám! Hol bujkálsz? Gyere elő! – ez Riki visítása volt.

– Na, kisöreg, legalább a nevedet tudom. Szóval Manó vagy. Mi tagadás, úgy is nézel ki! – állapítottam meg, nem mintha túl sok manó akadt volna az ismeretségi körömben, de érzékeny kutyaösztönömmel alaposan rátapintottam a tényekre.

– Biztosan Fürgével játszik! Hátul keresd Riki, a bokroknál! – hallottam Robi bácsi hangját.

– Hát mi a szösz?! „Ezek” tudják, hogy hol van a búvóhelyem?! – rökönyödtem meg, de addigra már ott termett a Rikinek nevezett ördögfióka, felnyalábolta a manót és már vitte is. Engem még csak üdvözlésre sem méltatott.

– Micsoda egy neveletlen kölök! – Teljesen fel voltam háborodva. Sértődötten visszabújtam a levelek közé. Csak amikor már jó távol volt, akkor kezdett el valamiféle balsejtelem felderengeni: – Riki lenne a gazdája a manónak? Ezek szerint nem is veszett el… itt valami nagyon nem stimmel…

– És Fürgét hol hagytad? – kérdezte csodálkozva Lujzi mami.

– Nocsak, esetleg én is hiányzom valakinek – állapítottam meg kissé önelégülten, ám az iménti ebgondolat sehogyan sem hagyott nyugodni. – Talán lehet összefüggés a veszekedés, a manó, meg a kutyatestvér között? – szélsebesen igyekeztem logikusra fogni eszmefuttatásomat. – És akkor a kajám? Azt már igazán nem várhatja el Lujzi mami, hogy azt a néhány falatkát, meg azt a pár csepp tejecskét megosszam bárkivel is… – öntött el a kétségbeesés. – Legjobb lesz, ha elbujdosom…! Igen világgá fogok menni! De… előbb még megvárom az ebédet, mert hát így, étlen–szomjan mégsem a legszerencsésebb ötlet efféle nagyszabású vállalkozásba fogni… – azzal a gondolatot tett követte, és öntudatosan elfoglaltam helyem – utoljára – a tányérkám mellett.

– Végtére is kölyökkori szökésem sikerrel járt, és szerencsésen landoltam az öregeknél. Igaz, hogy csak néhány hónapig, de itt meghúzhattam magam… – aztán, ahogy visszagondoltam az elmúlt időkre, egyre jobban kezdett elfacsarodni árva kis kutyaszívem. – Nem is volt olyan rossz… no de sebaj, próba szerencse… talán…

 – Látjátok, még egy tisztességes kutyanevet se tudtatok adni ennek a jószágnak! – hallatszott ki a házból ismét Gézu papi korholó hangja. – Még hogy Manó! Egy új-fundlandi!!! Még szerencse, hogy nem Egérkének neveztétek el!

– Na, Gézu papinak sincs ma kifejezetten jó napja – kezdtem el sajnálni az öreget. – Vajon fog–e keresni, ha megtudja, hogy megléptem? – vetődött fel bennem a gondolat.

– Jól van gyerekek, ha már így alakult, ne veszekedjünk egymással – szólalt meg Lujzi mami mindig barátságos hangja. – Ahol egy kutya elfér, elfér ott kettő is…

– Talán engem is megkérdezhettek volna… – méltatlankodtam sértődötten magamban.

– Gézukám, találjunk ki neki egy rendes nevet… mint például Bundi,  …vagy Bogi…vagy Mackó… vagy, ejnye, de hát erre még igazán ráérünk! Szegényke biztosan éhes is, szomjas is! Gyorsan keresek neki egy tányért, egy jó nagyot, mert hát, hogy nagyra nőjön, sok ennivalóra lesz szüksége! – serénykedett Lujzi mami.

– Hát, ennek valóban a fele sem tréfa, mondhatom, szép kilátások szerényke kis kosztomra nézve! – hűlt meg bennem a vér, mígnem szerencsére eszembe jutott, hogy én tulajdonképpen világgá menni készülök, de ekkor már ki is lépett az ajtón Lujzi mami egy jókora etetőtállal és egy majd’ vödörnyi finoman illatozó eledellel egyetemben. – Micsoda egy falánk jószág lehet ez a manó…– ötlött fel bennem.

– Fürgécském, megérkezett a testvérkéd! Aztán nehogy féltékeny légy rá – vakargatta meg kedveskedve a gazdiasszony a buksimat.

Szép komótosan elosztotta tányérunkba a kaját, majd barátságosan kiterelgette a bundást a házból, egyenesen jól megpakolt táljához. Szó, mi szó, nem nagyon kellett őkelmét noszogatni, a nagy igyekezetben pedig majdnem beletalpasolt a több tiszteletet érdemlő ételbe.

Igyekeztem meglehetős gyorsasággal eltüntetni falatkáimat, mielőtt a szőrmóknak esetleg kedve szottyanhatna látogatást tenni a tányéromban. Mindenesetre nem igazán tudtam megérteni, hogy én minek köszönhettem az átlagosnál nagyobb adag ebédet, de arra azért jó volt, hogy kissé elgondolkodjak világgá menetelem ötletén. De legalábbis az időpontot illetően támadtak kétségeim.

– Ha a vacsi is ilyen sok lesz, akkor ráérek holnap reggeli után is elszökni… vagy esetleg inkább ebéd után… de akkor aztán biztosan – latolgattam a lehetőségeket. 

Mire szépen sorjában e nemes gondolatok végére értem, elaludtam. Bár eleinte nehézségeket okozott, hogy hogyan helyezkedjem el a délutáni szunyókáláshoz, ugyanis degeszre tömött pocim kissé akadályozott a megfelelő pozitúra megtalálásában.

Milyen rosszat álmodtam! Kivert kutya voltam, ház nélkül, kaja nélkül, gazdi nélkül… de nem is mesélem tovább, mert nem jó az ördögöt a falra festeni! De nem ám!

Hatalmas kopácsolásra ébredtem.  Gézu papi és Robi bácsi kutyaházat készített. Még egyet. Csak sokkal nagyobbat az enyémnél. Mármint a réginél. Rögtön arra gondoltam, hogy ez milyen jó ötlet, mert hát az én addigi házikóm nem volt túlságosan méretes.

– Ez aztán igazán kedves gondolat! – csóváltam meg a farkincámat, és izgatottan figyeltem az „építkezést”. Mire elkészültek, bizony mindkét férfiember alaposan megizzadt a tűző napon. Hálás ugrándozással közelítettem feléjük. Ám ami ekkor következett…

– Gyere Mackó! Ez lesz a házad ezentúl! – szólalt meg Robi bácsi, és gyengéden betessékelte a szuszmókot a csodakastélyba.

Egy világ omlott össze bennem abban a pillanatban. Meglepetésemben még lélegzetet sem tudtam venni. Lujzi mami – aki, mint már említettem, valamelyest értett a kutyapszichológiához – észrevette bennem a lelki törést, és megnyugtatóan megsimogatott:

– Amíg a kis barátod ilyen pici, addig te is alhatsz vele együtt! 

Riki erre hatalmas hahotában tört ki:

– Csak aztán majd agyon ne nyomja ezt a kis vakarcsot!

Na, hát ez aztán már igazán sok volt! Kérdőn néztem körbe, hátha valaki majd megvigasztal ennyi sok ember közül, de hiába kerestem megértő tekinteteket, most már valamennyien mással voltak elfoglalva. Fogtam magam, és vérig sértve az ilyen fokú tiszteletlenségtől, Axelhez és Bumihoz, régi jó barátaimhoz indultam, hogy elpanaszoljam nekik az engem ért szörnyűségeket.