7. fejezet

 Amely egy kalandos vállalkozásomról szól, és amelyben kiderül, hogy mélyen érző kutyalelkem mennyire tud aggódni távoli rokonainkért.

 Úgy adódott egyszer, hogy elhatároztam, márpedig valamikor végre tévét fogok nézni.

Kutyabarátaim elbeszélései igazán kíváncsivá tettek, mivel én viszont, legnagyobb bánatomra eddig még nemigen tehettem be tappancsaimat a gazdik szobájába, legfeljebb az előszobáig juthattam el. Leginkább kutyaházamban tanyáztam, márpedig, mint tudjuk, az eblaki Kutyavízió még ma sem igazán elterjedt találmány. Pedig milyen gyönyörűséggel hallgattam a csoda–dobozból az udvarra kiszűrődő hangokat, zenét, meg mindenféle bűvös–bájos, rejtélyes zajokat.

A tévézés dolga úgy esett, hogy Lujzi mami és Gézu papi rokonlátogató útra indultak a közeli városba, amiből egy okos kutya azonnal tudhatta, hogy ez minimum jó néhány óra szabadfoglalkozást jelenthet számomra.         

Már csak azt kellett kifigyelnem, hogy melyik óvatlan pillanatban surranhatok be minden feltűnés nélkül a házba, annak pedig egy rejtett zugába. Éberen figyeltem a gazdik minden mozdulatát, és lám, eljött az én időm is akkor, amikor azok jókora csomagjaikat bepakolták az autóba, és néhány másodpercre őrizetlenül, nyitva hagyták a bejárati ajtót.

Ekkor gyorsan körülnéztem, figyelve, észreveszi–e valaki, hogy mire készülök, aztán óvatosan beosontam a házba, majd alkalmas helyet keresve gyors terepszemleként végigszáguldottam a szobákon. Szerencsém volt, mert a hosszan lelógó függöny mögött találtam magamnak alkalmi búvóhelyet. Sőt, igen nagy szerencse kísérte csínytevésemet, mivel gazdáim ezután már vissza sem jöttek a lakásba, csupán kulcsra zárták az ajtót, majd elindultak autójukkal. Bezzeg, ha csak egy pillanatra is visszatértek volna, szerény személyemnek igencsak rossz napot tudtak volna szerezni, mivel tappancsaim nyomai minden bizonnyal elárulták volna a csalafintaságot.

Tapasztalatból tudtam, hogy célszerű még néhány percig nyugton maradnom, ugyanis Lujzi mami mindig elfelejtett valamit, amiért általában vissza kellett jönnie. De most csodák–csodájára, úgy nézett ki a dolog, hogy minden rendben fog menni.

Fülecskéimet hegyezve lassan előmerészkedtem, majd szemügyre vettem azt a fránya televíziót. Természetesen nem volt bekapcsolva, de hát erre tulajdonképpen számítottam. Axel gondosan, és minden részletre kiterjedően elmorogta már nekem, hogy mit kell tennem a távirányítóval, feltéve, ha az elérhető magasságban található. De a kutya-szerencsém most sem hagyott el, a kisasztalon ott hevert a fekete dobozka.

Az efféle tevékenységre még meglehetősen tapasztalatlan praclijaimat esetlenül a szerkezetre helyeztem, és addig nyomogattam a gombokat, míg egyszer csak, ím láss csodát, a televízió halkan sistergett–kattant egyet, majd kivilágosodott a képernyő.

– Nahát, magasságos csülökcsont! Nahát, ez igen!

Megbabonázottan bámultam a televíziónak nevezett csodára. Emberek mozogtak benne, beszéltek, sőt még táncoltak is, éppúgy, ahogyan azt Axel, és Bumi megjósolták. Aztán néhány percig fülsiketítő szóáradat, meg mindenféle bolondul villódzó képek következtek. Úgy döntöttem, hogy ebben semmi érdekfeszítő nincs, így hát nekiláttam méltó fekvőhelyet keresni a délutáni szórakozáshoz, mert a haveroktól már tudtam, hogy ezek után már csak jobb jöhet. A kanapé megfelelő pihenő-alkalmatosságnak tűnt, nem is teketóriáztam hát túl sokat, egyetlen jól irányzott ugrással rávetődtem, és bizony nagyon kényelmesnek találtam.

Hamarosan fehér tájakat láttam, és... ismerős kutyákat, vagyis hát olyasforma jószágokat. Hatalmas, szürkés bundájú kutyák voltak, és én megigézve bámultam őket. Csak később fedeztem fel, hogy azok ott milyen szabadon futkároznak, kerítésnek nyoma sem volt. Hát ez bizony igencsak megtetszett nekem. Aztán hirtelen vad száguldásba kezdtek egyszerre valamennyien, majd vicsorogva, ijesztő morgások közepette rávetették magukat egy nagyobb testű barna állatra.

– Hát ez meg mi?! – néztem meredten a történéseket. A látvány először nem igazán nyerte meg a tetszésemet, de aztán hirtelen olyan addig ismeretlen és megmagyarázhatatlan vad bizsergés futott végig rajtam, hogy ugatnom kellett.

Leugrottam a kanapéról és izgatottan fel–alá futkostam az egész lakásban. Nagyon szerettem volna az udvaron lenni már, azonban saját csapdámba estem. Már nem érdekelt a televízió, csak az, hogy minél előbb megoszthassam élményeimet Axellel és Bumival. Mellső praclijaimmal elszántan kaparni kezdtem a bejárati ajtót, és közben megszállottan ugattam. Tulajdonképpen nem sok reményem volt, de kutyaszerencsém most sem hagyott el. Emberi hangokat hallottam kívülről.

– Fürge te vagy az? Hát bezártak, te szegényke? – szólított az udvarról Bumi gazdája, majd néhány, örökkévalóságnak tűnő perc után kinyitotta az ajtót. Farkcsóválva elviharzottam a lába mellett, egyenesen Bumiba ütközve.

– Még szerencse, hogy indulás előtt, baj esetére átadták nekem a lakáskulcsokat – morfondírozott magában a férfi. – Te jó ég! Még a tévét sem kapcsolták ki! Ej, de nagyon sürgős lehetett a dolog...

Ebben a pillanatban állt meg az autó a ház előtt. A szomszéd izgatottan elmagyarázta az eseményeket a gazdiknak, akik igencsak meglepődtek, hát, még amikor észrevették a működő televíziót.

– Tudtam, hogy valamit megint elfelejtettem! – szólalt meg Lujzi mami bűntudatosan, majd szemlesütve gyorsan feltakarította a feketéllő tappancs nyomokat, mialatt Gézu papi egyfolytában dörmögött a bajusza alatt. – Jaj, aranyos kis Fürgém! Úgy megijedhetett szegényke, hogy most felénk se néz, pedig mindig üdvözölni szokott bennünket, amikor hazaérkezünk – Lujzi mami nem tudott megnyugodni sehogyan sem.

Nekem viszont eszem ágában sem volt most még jó ideig előkerülni, legalábbis addig, amíg ki nem tárgyaltam a tévébeli idegen kutyák esetét Axellel és Bumival.

Aztán mindhárman, mint jó pajtások sietve elvackoltuk magunkat a haverék garázsában, majd izgatottan mesélni kezdtem a tévében látottakat. Két barátom eközben megértően bólogatott.

– Persze hogy nem ismered őket, hiszen ők farkasok. Farkasok pedig mifelénk nincsenek. Szerencsére, mert ahogyan én az embereket ismerem, borzasztóan idegesek lennének, ha megjelennének. Ugyanis félnek tőlük – kezdte az oktatást Axel. – Márpedig minden kutyának a farkas volt az őse, még az olyan kis tökmagnak is, mint amilyen te vagy, akár hiszed, akár nem, úgy bizony! – hitetlenkedve hallgattam. – Vagyis rokonok vagyunk, sőt szegről–végről testvérek, bár ez első ránézésre nem annyira szembeötlő. Nagyon–nagyon régen, az embereknek még nem voltak háziállataik. Ha bogyókon és gyümölcsökön kívül mást is akartak enni, hát vadászniuk kellett. Ugyanúgy, mint a farkasoknak. Aztán úgy történt, hogy egyre gyakrabban vadásztak együtt. Az ember felhasználta farkas társai éles ösztönét és szaglását, a farkas pedig megbízott a megszelidített embertársban. Tehát úgy hozta a sors, hogy összebarátkozott az ember és a farkas. Egy idő után már együtt laktak. Persze sokkal több volt a farkas, mint amennyinek helye lehetett volna az emberek mellett, így aztán a vadonban maradt, és ma is ott élő testvéreinknek másféle sors jutott.

– És miért volt ott olyan fehér minden? – kíváncsiskodtam.

– Ja, persze, hiszen te még nem láttál havat! – bólogatott megértően Axel. – Hamarosan megtapasztalhatod a természet e csodálatos varázslatát. Néhány hét múlva majd, amikor a napocska már csak fényt ad, de meleget egyre kevésbé, majd lehűl a levegő és nagyon hideg lesz. Aztán, ha esni akarna az eső, bizony megteheti, de csakis áttetsző, csillogó kristályok alakjában, amitől végül tiszta fehér lesz majd minden körülöttünk. Olyankor még az elásott csontot is sokkal nehezebb és fáradságosabb megtalálni! De majd meglátod, kis oktondi…

– A farkasoknak nincs ám olyan jó dolguk, mint nekünk itt a házaknál, az emberek közelében – bölcselkedett Bumi. – Nekik saját maguknak kell táplálék után nézniük, ami egyáltalán nem is olyan könnyű dolog. Vadászniuk kell, hogy életben tudjanak maradni, hiszen nem eteti őket senki sem, ezen kívül ott messze a távoli hómezőkön szörnyű hideg van, el sem tudod képzelni mennyire.

– Itt is van hó télen, meg jó hideg is van, Axel mondta – virgonckodtam egy keveset, miközben igencsak dolgozott a buksim. – És egyébként pedig, honnan tudjátok ti ezeket a dolgokat a farkasokról?

– Nekem az ükapám mesélte, amikor még kölyök voltam – vette át a szót ismét Axel. – Azért mesélte el, hogy jól becsüljük meg magunkat az emberek házainál, legyünk nagyon hűségesek, és mindenben engedelmeskedjünk a gazdáinknak. Ezért hálából ők majd gondoskodnak rólunk, ha éhesek, vagy betegek lennénk. Sőt, talán még kutyaiskolába is beíratnak minket!

– Akkor viszont testvéri és kutyakötelességünk hozzásegíteni őket ehhez a jobb élethez – lelkesültem fel egy pillanat alatt, és izgatottan csóválni kezdtem farkincámat. – Üzenjünk nekik teliholdkor kutyatelefonnal, hátha nekiindulnának a hosszú útnak...

– Ugyan már te szeleburdi bolond kis eb! Miket ugatsz itt össze–vissza – torkollt le fölényesen Bumi, azzal jól megtermett mancsával szelíden meglegyintette a pofácskámat. – Verd ki szépen a buksidból ezeket a tanulatlan gondolatokat. Hiszen az első faluig sem juthatnának el, máris lelőnék őket az emberek. Hiszen mondtam már, hogy félnek a farkasoktól.

– Lelőnék??? Hát az meg mi a kutya csodája? – értetlenkedtem meglepetten.

– Hát azt jobb, ha nem tudod meg sohasem – sütötte le szemét Axel, majd fejét szomorúan két mellső praclijára fektette.

– Mindenesetre nekünk igazán nagyon jó gazdáink vannak, ezért hát nem érdemes bajt hozni a saját fejünkre – döntötte el a vitát komondor barátom. – Egyébként is jobb, ha soha többet nem nézel tévét, ha ilyen hebehurgya ötleteid támadnak tőle.

Én azonban nem adtam fel egykönnyen, amit a buksi fejembe vettem. Azt megértettem, hogy az emberek félnek, hiszen a farkasoknak vadászniuk kell, ha egyszer nem eteti őket senki sem. De most már biztosan él annyi sok ember a világon, hogy mindenkinek jutna egy–egy farkas, akiről gondoskodhatna, sőt elképzelhető, hogy többet is lehetne egy emberre bízni…

 – Fürge! Kiskutyám! Hol vagy? – ekkor vidáman kaptam fel buksimat az ismerős hangra, azzal már iramodtam is. Egy búcsúvakkantás nem sok, de annyit sem pazaroltam Axelre és Bumira, akik csalódottan bámultak utánam, bár szerintem igazából nem voltak meglepve, hiszen ismerték már bolondosságomat, így hát biztosan nem sértődtek meg a hirtelen távozáson.

Lujzi mami könnyeit törölgetve állt az ajtóban és reménykedve nézett körbe, hátha valahonnét felbukkan kis kedvence – mármint szerény személyem.

Azért kissé lassítottam a tempón, még mielőtt visszaszuszakoltam volna magam a kerítés alatt, hiszen nem igazán tudhattam, hogy lesz–e büntetés a rosszalkodásért, de aztán nagyon megkönnyebbültem, amikor az udvarba érve Lujzi mami tárt karokkal várt. Sőt kutyaházam mellett kedvenc pástétom–vacsorámat is megtaláltam a tálkámon.

– Akkor tehát nincs harag – sandítottam fel a szemem sarkából a gazdaasszonyra, hogy jól értelmezem–e a dolgokat, mire barátságos simogatás volt a válasz. – Akkor tehát ezek szerint egészen biztosan nincs harag!

Gyorsan befaltam a csodás falatokat, majd kényelmesen elhelyezkedtem a vackomon.

Természetesen nem hagyott nyugodni ez a farkas–ügy még hetekkel, hónapokkal, sőt még évekkel később sem, ezért tehát mindig, amikor telihold volt, szorgalmasan tululgattam, és küldtem az üzeneteket a távoli testvéreknek. Nagy örömömre sok környékbeli kutya is átvette ezt, az emberek által viszont nem túl nagyra értékelt szokásomat.

 Eljutott-e vajon a kutyaszívemből jövő őszinte üzenet a távoli hómezők lakóihoz, nem tudni, de  mindenesetre a farkas-testvérekkel személyesen megismerkedni azóta sem volt szerencsém.