2. fejezet

Amelyben röpke néhány nap alatt tanulságos ízelítőt kapok a kutyasors mibenlétéről.

Rengeteget hancúroztunk testvérkéimmel és a Mamával az illatos fűben. Egy idő után már futkározni is tudtunk, de legkedvesebb szórakozásunk az volt, ha apró fogacskáinkkal ráncigálhattuk a Mama szőrét és rámászhattunk, persze csakis olyankor, amikor a kölyökneveléstől immár teljesen kimerülve árnyékos helyet keresett magának, és leterült egyet szundítani. Igazi élvezet volt! Eleinte megadóan tűrte csínytevéseinket, míg aztán kijött a béketűrésből, és gyengéden, de határozottan rendre utasítóan közénk csapott anyai praclijával. Általában úgy tettünk, mintha megszeppentünk volna az igazságtalan szigor hatására, de aztán kuncogva egymásra néztünk, és ott folytattuk a mókát, ahol abbahagytuk.

Egy napon hatalmas meglepetésben volt részem! Valahonnan előkerült egy ismeretlen kétlábú. Egyik testvérem azon nyomban el is határozta, hogy közelebbi ismeretséget köt vele, és szaglászni kezdte a cipőjét, mire az ember rögtön lehajolt hozzá. Barátságosan megsimogatta a buksiját, majd a magasba emelte szemügyre vételezés céljából.  Ismertem már ezeket a pillantásokat, mert gazdáink – Luci néni és Gál, a férje – gyakran vetettek alá bennünket ilyesfajta, kutyalelket mélységesen megalázó mustrának. Már kezdtem kapizsgálni az emberi nyelvezet rejtelmeit, ezért mindig felháborodtam diskurzusaikon.

– Na, mit szólsz hozzá Bubu? Életrevaló kölykök mi? – hallottam közeledni Gál gazdát. – Elviszed?

Tágra nyílt szemmel bambultam rájuk:

– Elvinni? Hová? Miért? A Fricit? Az nem lehet… – nagyon nem értettem a dolgot.

– Oké, Öreg, üssük nyélbe az üzletet! – így a Bubu, aztán széles vigyorgások közepette jó erősen kezet ráztak, majd minden további magyarázkodás nélkül sarkon fordultak, és eltűntek a házban. Fricikével együtt.

Naponta megismétlődött az előbbi eset kisebb-nagyobb eltérésekkel, már amíg a létszámunk bírta. Naponta búcsút kellett vennem egy-egy testvérkémtől, de azt előre soha nem lehetett tudni, hogy másnap ki lesz a szerencsés. 

Érdekes módon ugyanis mindegyikük szívesen tartott a kiválasztott kétlábúval, sőt, még boldogan csóválták is cseppnyi farkincájukat. Gál gazda pedig napról napra hetykébben vonult a birtokán. Luci néni viszont mintha kissé szomorkásan vette volna tudomásul a történéseket, ami számomra onnan derült ki, hogy egyre többet dédelgetett bennünket. Vagyis egyre fogyatkozó kis csapatunkat. Én pedig lassanként rájöttem arra, hogy micsoda egy hatalmas megtiszteltetés lehet az, ha valaki új gazdit kap.

Már mind a hat testvérkém új gazdára talált, amikor furcsa gondolatok kezdtek kergetőzni a kobakomban.

– Vajon miért van az, hogy eddig nekem még egyetlen gazdi-jelölt sem volt szimpatikus?

Egy borongós délutánon, amikor épp a kerítés mentén oldalogtam, hogy újabb szimatmintákat gyűjtsek, megláttam Luci nénit, aki egy borzas hajú fickóval közeledett. Éppen felém.

– Ejha!  Csak nem értem jöttek? – Hirtelen felvidultam, ám ahogyan csökkent köztünk a távolság, valami azt súgta, hogy ez nem az én napom.

– Gyere Kendi! – mosolygott rám Luci néni. – Mutasd meg szépen magadat a bácsinak!

– Brrrr! – Még a hideg is kirázott attól a lehetőségtől, hogy ez a madárijesztő–forma, rossz szagú emberzet legyen bármikor is a gazdám, úgyhogy azon nyomban menekülésre fogtam a dolgot. Azazhogy fogtam volna, mert az illető hatalmas oszloplábaival elállta az utamat, majd megvetően lenézett rám a magasból.

– Tulajdonképpen most meg kellene sértődnöm, Luci asszony! Ha szabad kérdeznem, miből gondolta, hogy az én ízlésemnek ez a görbelábú kis korcs megfelel? – dünnyögte kedvetlenül, mialatt egyfolytában a praclijaimat fixírozta.

– Kedves Kis Úr, Ön nagyon téved, ha azt hiszi, hogy korcs a kiskutya – próbálta meg feloldani az előállt kínos hangulatot Luci néni –, törzskönyvezett, mint valamennyi kölyök volt.

– Volt? Volt! Hát éppen ez itt a gond, hogy csak volt! Miért nem akkor szólt nekem, amikor még válogathattam volna? – most már kifejezetten barátságtalanra fordult a hangja.

– De kedves Kis Úr, nagyon aranyos és szeretetre méltó kis jószág ez is… és nagyon okos… meg…

– Hagyjuk a rizsát Asszonyom, majd körülnézek máshol! – azzal sarkon fordult, engem pedig otthagyott a legmélyebb lelki roskadtságban.

Luci néni becsületére legyen mondva, hogy a kapuig vezető úton még igyekezett egy röpke szónoklatba tömörítve előadni egyéb, pillanatnyilag még nem mutatkozó erősségeimet, és meggyőzni az udvariatlan pasast, persze mindhiába. Az meg köszönés nélkül bevágta maga mögött a kertkaput.

Nagyon el voltam keseredve. Földbe taposták éppen éledező kutyaönérzetemet. Csak ültem az iménti helyen, és nagyokat pislogtam értetlenül. Ekkor a Mama odajött hozzám, és vigasztalásképpen megnyalogatta a pofimat, ami igazán nagyon kedves volt tőle. Kicsit meg is nyugodtam, legalábbis annyira, hogy bánatomban elaludtam meleg praclijai oltalmában, miközben arra gondoltam, hogy a rosszban azért akad egy kis jó is, mert így legalább tovább maradhatok vele.

Másnap, madárleső tanulmányaimat kellett félbeszakítani, amikor újabb látogató érkezett. Ezúttal egy nagyhangon vihorászó, széle–hossza egy formájú asszonyszemély közeledett irányomba. Amint megéreztem pacsuli szagú parfümjét, rögtön elment a kedvem az ismerkedéstől. Igyekeztem fülemet–farkamat behúzva, és lelapulva, a földdel egy szintbe kerülve láthatatlanná válni, ami persze nem sikerülhetett, mivel már szó, mi szó, alaposan megnőttem. A pacsuli felhő meg csak jött, jött, majd… mikor már nem bírtam tovább a szagtámadást, felpattantam, és el akartam inalni…

– Kedves Lucikám, csak nem azt akarod mondani, hogy ezt a görbelábú kis vakarcsot szántad nekem? Nekem? A legjobb barátnődnek? – nézett rám megütközve.

– Aranyos Babikám, Kendi a legbájosabb, leghelyesebb kutyus! Neked tartogattuk! Csak Neked! 

– Lucikám, igazán kedves vagy, de körberöhögnek a szomszédok, ha sétálni viszem. Mégsem égethetem magam… meg aztán nézd csak meg a képét! Olyan fancsali, mintha citromba harapott volna! Persze én megértelek, hiszen elfogult vagy… mégiscsak a ti kutyátok kölyke…

– Drága Babikám, fizetned sem kell érte, ajándékba kapod tőlünk! Lehet, hogy most még nem tökéletes, de idővel majd kinövi, hidd el! Legalább simogasd meg… – nagyon igyekezett Luci néni, bár egyre inkább az volt a benyomásom, hogy nem tiszta szeretetből teszi, inkább igyekszik már megszabadulni tőlem.

– Tudod mit, Luci? Nekem mégsem annyira sürgős ez a kutya-dolog… – mondta végül, miután utolsó pillantást vetett rám, majd a kijárat felé kezdett tekingetni, mint akinek hirtelen sürgős dolga akadt valahol máshol.

Az igazat megvallva kissé megkönnyebbültem, amikor magamra hagytak, bár nem igazán tudtam eldönteni magamban, hogy most mit is kellene éreznem, hiszen ismét csak kiderült, hogy értéktelen szörnyszülött vagyok. De azért élt bennem a remény, hogy mégiscsak létezik egy olyan ember ezen a világon, aki pont énrám vágyik.