19. fejezet

Amelyben részt veszek a városi kutyaversenyen.

 
Aztán elérkezett a nagy nap. Nem akartam hinni a szememnek, amikor Gézu papi kinyitotta előttem az autó ajtaját, és betessékelt.

– Nagyon fontos lehet az öregnek ez a kutyaverseny, ha most még meg is furikáztat – lepődtem meg, azzal helyet foglaltam az ülés előtt gondosan elrendezgetett pokrócon. Ahogy azonban elindultunk, nem tudtam megmaradni a popsimon, és felugrottam. Nagyon izgalmas látvány volt, amint a házak és a fák mellett elszáguldottunk.

Az öreg olyan megható bizalommal volt irántam, hogy igazán nem akartam cserbenhagyni a nagy megmérettetésen, pedig odaérkezésünk után néhány percig még bizony azon a véleményen voltam, hogy nekem egyáltalán semmi keresnivalóm nincs ezen az össznépi bohóckodáson.

Micsoda „kutyaköltemények” zsúfolódtak ott össze! Egyik–másik pajti helyes volt ugyan, de aztán akadtak olyan kis ebbentyűk, amik igazán nem érdemelték volna meg a KUTYA nevet. Aztán meg volt néhány olyan dagi melák, amelyikről el sem tudtam képzelni, hogy a saját lábát használja időnként helyváltoztatás céljából. Szóval sehogyan sem értettem, miért kell nekem egy ilyen gyülevész bandában produkálnom magam. De Gézu papi határtalan lelkesedése végül átragadt rám is, úgyhogy nagylelkűen belementem a buliba.

Mindenféle engedelmességi feladatokat kellett megoldanunk, nekem természetesen hibátlanul sikerült valamennyi. Aztán ügyességi próbák következtek, ahol ismét remekeltem, és egyre inkább kilátásom nyílt az első helyezésre. Csupán egyetlen igazi ellenfelem akadt. Egy Hexi nevezetű fekete kopó keverék sehogyan sem tudott beletörődni, hogy nem ő a legjobb, ezért makacsul küzdött a győzelemért, de hát a harci szellem bennem is igen erős volt. Vagyis nem hagytam magam.

 A zsüri miután nem tudott dönteni az elsőbbségről kettőnk között, azt találta ki, hogy próbára teszi a szimatunkat. Méghozzá olyan módon, hogy a közönségben ülő gyerekeknek egy jókora kupac kavicsot kellett összehordaniuk. Aztán sorsolással kiválasztották, hogy melyik két gyerek fog a kupacra dobni teljesen hasonló, ám a zsüri által valahogyan megjelölt kavicsokat. A feladat az volt, hogy meg kellett találni az eldobott kavicsot a kőrengetegben. Természetesen még a közelükbe sem mehettünk a két gyereknek, ráadásul a szélirány sem lehetett a segítségünkre... 

Az ellenfelem meglehetős önbizalommal közelítette meg a kupacot – látszott rajta, hogy már jó néhány versenyt megnyert, tehát nem is igen kételkedett győzelmében.

Azonban hiába szaglászott, egyre inkább elbizonytalanodott. Majd kétségbeesett tekintetét gazdájára vetette, mintha azt mondta volna, hogy „sajnálom, de ez nem jött be, vagy... súgj már egy kicsit… vagy mi a fene ez az őrültség, hogy nem tudok elég ügyes lenni…”

Hirtelen elkezdtem sajnálni, mert igazán megható volt az igyekezete, és gazdája is nagyon lelkesen bíztatta. Mindezek ellenére fel kellett adnia a küzdelmet, mert nem találta meg a megjelölt kavicsot. Lekonyult fülekkel hagyta el a terepet. Tényleg sajnáltam.

De akkor következtem ÉN. A gyerek, aki mindaddig a kezében tartotta a kavicsomat, most a kupacra dobta, és hirtelen ÉN kerültem minden figyelem középpontjába.

– Fürge, szimat! – adta ki a vezényszót Gézu papi, majd izgatottan leste, hogyan birkózom meg a nem mindennapi feladattal.

Csakhogy én világéletemben agyafúrt kis eb voltam, és rájöttem, hogy itt bizony nem a szimat fog dönteni – nem is tud – hanem inkább azt kell megvizsgálni, hogy a kőkupacban melyik kavics melegebb a többi, kézben nem tartott társainál. Csupán nagyon kellett igyekeznem, mert az idő múlásával hűlni kezdhet az a fránya kődarab…

Késlekedés nélkül odavágtáztam a kupachoz, és nózimat sorra odanyomogattam a kavicsokhoz. A közönség természetesen azt hitte, hogy szaglászás történik… Igazán nem volt nehéz dolgom, és néhány pillanattal később az „eredménnyel” a bírák előtt termettem, akik hitetlenkedve, de kétségkívül elismerően bólogattak. A közönség hatalmas tapssal jutalmazta produkciómat.

Jutalmul hatalmas, fényes, szalagos érmet kaptam, amelyet a nyakamba akasztottak, és végre rátehettem a praclimat az első helyezettnek járó díszdobozos, hatalmas csülökcsontra.

A második helyezett Hexi lett, aki igen csalódottan vette tudomásul, hogy ezúttal be kell érnie a kisebb elismeréssel, de azért rendes volt tőle, hogy gratulációjaként mancsolt velem egyet. A harmadik pedig egy földszintes kis sárga tacsi volt, aki viszont szemmel láthatóan nem vette zokon, hogy ketten is megelőzték a legjobbak versenyében, sőt akkorákat vakkantott örömében, hogy a zsűri elnökének időnként félbe kellett szakítania ünnepi beszédét.

Gézu papival madarat lehetett volna fogatni boldogságában. Persze, azért én is nagyon örültem – nem mintha egyetlen percig is kétséges lett volna számomra a verseny alatt a végeredmény – de leginkább azért, mert láthatóan hatalmasat nőttem a gazdi szemében.

Miután így teljesen kétvállra fektettük a közönséget – én és Gézu papi –, alig győztük végighallgatni a gratulációkat. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy én és a gazdám csodálatra méltó összeszokottságról tettünk tanúbizonyságot… hát…

Hát, még amikor hazaérkeztünk!

Mackó, frissiben szerzett szintén első díjával büszkélkedett éppen Lujzi maminak, akinek ellenállhatatlanul előtörtek a könnyei elérzékenyülésében. Mint kiderült, a nagy haver az „elismerten” nemes vérűek vetélkedésében igencsak jól vizsgázott. Én meg viharos jókedvemben fogacskáimmal jól megcsócsáltam Mackó zászlós farkincáját, gondolván, hogy a legközelebbi szépségversenyig majd’csak helyre jön a szépséges szőrmókja.

Lujzi mami nagyon büszke volt ránk! Egyetlen nap alatt két ilyen hatalmas kutyakitüntetés! Ennek örömére jókora édes–krémes tortát sütött nekünk, két kis kedvencének, amit jó kis fültövön–vakargatások közepette elénk is tett, mi meg azonmód, késlekedés nélkül be is faltuk. Éppen jókor jöttek a finom falatok, mert már nagyon éhes voltam!

Tehát ifjúkori kalandjaim ilyen módon, igazán dicsőséges eredménnyel zárultak.

És most búcsút veszek Tőletek. Remélem, hogy jól szórakoztatok.

Sziasztok!