15. fejezet

 Amelyben meg fogok ismerkedni egy kedves kisfiúval, és elhatározom, hogy ezentúl ő lesz a gazdám.

No meg persze még sok más is történik, de ezeket lehetetlen lenne összefoglalni néhány szóban.

Hát, mi tagadás, hatalmas élményben volt részem a városban! Mennyi érdekes szagú ember, mennyi autó-masina, mennyi csillogó kirakat… mennyi csoda! Elámulva kapkodtam buksimat jobbra–balra, mígnem egy vidám kisgyerek barátságosan hívogató szavára lettem figyelmes.

– Szia Kutyus! Hát, Te ki vagy, még soha sem láttalak… mi a neved? Foxi, Pajti… vagy Rexi… vagy…

Csodálkozva néztem rá. Nagyon finom szaga volt, ezért nem is féltem tőle, és farkcsóvizva közelebb mentem hozzá.

– Én Bazsi vagyok, és már hétéves nagyfiú! – azzal barátságosan megsimogatott.

– Nahát, mégsem lehetek én olyan hasznavehetetlen, buta, félnótás jószág, ha ez a kis ismeretlen fiúcska ilyen kedves hozzám – ismertem fel hirtelenjében elnyomott értékeimet. Azzal máris úgy döntöttem, hogy őt választom új gazdimnak.

– Gyere velem Kutyus! – szólt hozzám olyan hangon, hogy teljesen elérzékenyültem. – Még sohasem volt kutyám! Pedig olyan sokszor kértem már az apuéktól… de ezután már másként lesz.

Engem természetesen nem kellett tovább biztatgatni, azonnal mellé szegődtem. Útközben sokat mesélt nekem. Csak éppen a lényeges dolgokat felejtette el megemlíteni…

De hát ismét csak ne vágjunk a dolgok elébe…

Rövid séta után a házuk elé érkeztünk. Legalábbis ez volt a benyomásom, ugyanis a kisfiú, azaz Bazsi, kissé lelassította lépteit, majd megállt. Én nem gondoltam, hogy az lenne a házuk, merthogy az az épület egy magas, sok–sok–sok ablakos valami volt, kertkaput nem is láttam. Igaz, kertet sem.

– Gyere Kutyus, most bemutatlak a nővéremnek, nagyon meg fogod szeretni… – azzal neki indult a kisfiú egy valamiféle emelkedőnek, de ez igazán érdekes volt, mert időközönként sima volt, aztán meg hirtelen, minden átmenet nélkül megmagasodott. Mindenesetre ilyesmivel azelőtt még soha nem találkoztam, de úgy gondoltam, hogy ez is a városi furcsaságokhoz tartozik. Őszintén szólva, sokkal könnyebb volt ezt gondolatban véghez vinni, mint görbére sikeredett praclijaimmal a valóságban. Bazsi már sokkal magasabban járt, amikor én még mindig lent topáztam. Amikor észrevette, hogy jócskán lemaradtam, csodálkozva nézett vissza rám, de aztán mégis, minden rosszallás nélkül újra mellettem termett, és barátságosan felnyalábolt. Dicséretére legyen szólva, hogy bármennyire lihegett a nagy erőfeszítésben – nem lehettem túlságosan könnyű egy ilyen pici ember számára –, mégiscsak célhoz értünk. Nagyot szusszanva talpra állított, majd kitárta előttem – a mennyország kapuját (ajtaját)!

Fantasztikusan jó, meleg otthonszag hatolt a nózimba!

– Timi! Gyere gyorsan! Hoztam egy kutyust! Na, hol vagy már… – türelmetlenkedett a fiúcska, mire végre előkerült valahonnan egy helyes kislány. Kislányt láttam már – mert az öregek egyik unokája is kislány volt, de őt túlságosan nem szerettem, mert ő sem szeretett engem, sőt még Mackót sem–, de ez a kislány igazán kedves volt. Kedves-helyes-mosolygós pofija csak úgy ragyogott, amikor engem megpillantott.

– Hol találtad? – azzal választ sem várva, máris cirógatni kezdett.

– Mennyek jósága! Ebek királya! – micsoda gyengéd kis ujjacskái voltak ennek a leánykának. 

Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy nagyokat birkózunk hármasban. Persze én, ha akartam volna, bármikor felülkerekedhettem volna – győztesen, az erősebb jogán –, de hát nem akartam. Ha már voltak ilyen kedvesek és befogadtak, sőt még játszottak is velem, hát megengedtem, hogy azt tegyék, amit akarnak, mivel igazán kedvemre volt az efféle hancúrozás két nagyon jó szagú emberpalántával. Arról nem is beszélve, hogy végre engedéllyel, azaz hivatalosan tartózkodhattam emberi lakhelyen. Szép, mélyöblű fotelok közelében, no meg minden kaják kiindulópontja, azaz a konyha közvetlen szomszédságában…

Aztán fogócskázni és bújócskázni kezdtünk. Timi igyekezett elrejtőzni, és addig Bazsi a hátamra tette a kezét. Amikor végre elengedett, természetesen azon nyomban megtaláltam a visongva tiltakozó kislányt. Igazán nem volt nehéz dolgom, hiszen a kertekbéli csél-csap szellőcske most nem tudta megtréfálni szimatomat.

Mondhatom, játékunk alaposan átrendezte az érkezésemkor még példás rendben leledző ember–vackot. Valamennyi mozdítható dolog máshol lelte meg végső nyugvóhelyét…

Vidám hancúrozásunknak egy dörgedelmes hang vetett véget:

– Mi történik itt?!!! Bazsi! Timi! Mi van itt…

Rosszat sejtve, egy pillanat alatt fedezéket kerestem magamnak a virágtartó romjai mögött, és onnét sandítottam ki, a túlságosan sok jót nem ígérő hang tulajdonosa irányába. Egy bazi nagy embert láttam, aki vérben forgó szemekkel tépkedi magáról a nyakkendőjét, cipőit pedig dühös dirrel-durral rugdossa le lábairól, de olyan nemtörődömséggel, hogyha még jobban nem húzom össze magam, akkor apró fülecskéimet bizony, akár el is sodorhatta volna a nagy lendületben az a szimatgyilkos lábbeli.

– Mi csak játszottunk… – hallottam Bazsi erőtlenül védekező gyenge kis hangját.

– Hú, itt aztán nagy baj készülődik… – ez iránt immár semmi kétségem nem volt.

Egyre csak azon törtem a buksimat, hogy a kutyaszorítóból ezúttal hogyan kerülhetek ki. Hős kutyaság ide–vagy oda, most aztán igazán, de igazán nem akartam előkerülni. És lám, a gyerekek sem árultak el… pedig megtehették volna… igaz, hogy hárman hoztuk össze a végeredményt.

– Ó, hát persze, a szobának két ajtaja van! És talán az egyiket úgy tudnám megközelíteni, hogy a fenevad észre sem venne engem! – morfondíroztam túlélési esélyeimet latolgatva. Ez igazán jó ötletnek tűnt.

– Semmi baj Fürge, és főleg, semmi pánik… – nyugtatgattam magam. – Csupán csak egy jól beirányzott lendületes iramodás, és már vége is a vészhelyzetnek.

Ekkor hatalmas levegőt vettem – mert hát, mint tudjuk, a jó lélegzetvétel a titka mindennek – és máris indulásra készen voltam. De az a fránya lélegzetvétel rosszul sült el. A virágtartó romjai ugyanis kiszáradt földet is jelentettek, én pedig beszippantottam a finom port, majd abban a pillanatban ellenállhatatlan orrcsikarást kaptam… egy ideig még küszködtem, de aztán feladtam, és pssszhi…pssszhi – már ki is tört rajtam hatalmas porfelhőt kavarva a jól megérdemelt tüsszögés.

A következő pillanatban a gyerekek ijedtükben teljesen megnémultak, a nagy benga férfiember meg sóbálvánnyá válva meredt rám.

– Milliószor megmondtam már nektek, hogy kutyáról szó sem lehet! – üvöltötte magából teljesen kikelve, amikor a nagy meglepetés után végre össze bírta szedni magát.

Úgy döntöttem, hogy testi épségem érdekében azonnal véget kell vetnem ennek a vendégeskedésnek, azzal, uccu neki, átszökkentem a jól helybenhagyott szobán, és egyenesen ki nyitott ajtón, amelyet szerencsére az első nagy sokk hatására elfelejtett becsukni a gyerekek gazdája.

Amikor az utcán végre már biztonságban éreztem az irhámat, bebújtam egy autó alá, és jól kipihegtem magam.

– Hú, de meleg helyzet volt… de szerencsére ép bőrrel megúsztam… mégsem szabad akármilyen idegennel szóba elegyedni… akármilyen kedves – állapítottam meg bölcsen.

Őszintén szólva, azért nagyon sajnáltam a félbe hagyott mókát, mert a játék kifejezetten szórakoztató volt.

– Ezek szerint nemcsak én vagyok kiszolgáltatva az emberi kényuralomnak – vontam le a végkövetkeztetést.