12. fejezet.

Esti mesének most egy jó kis krimit tartogatok Nektek, amelyben a változatosság kedvéért ismét megmentjük a gazdik életét,

aztán pedig felüdülésképpen egy érzelmes történetet.

Szerencsére abban az évben több kellemetlen meglepetést már nem tartogatott számunkra a havas téli időjárás.

Aztán egyszer ismét kisütött a napocska, sőt, már némi meleget is eljuttatott hozzánk, aminek leglátványosabb eredménye az volt, hogy hamarosan eltűnt a rengeteg sok hó, és újra kezdett előtünedezni a régi, ismerős világ az udvarban.

Időközben Mackó pedig akkorát nőtt, hogy már nem fértünk el egymás mellett a házában, arról nem is beszélve, hogy jó távolra kellett mennem tőle, ha alaposan szemügyre akartam venni tetőtől–talpig. Szép nagy kamasz vált belőle, aki már egyre kevésbé hallgatott intelmeimre, tehát nevelőnői feladataimnak úgy tűnt, hogy vége szakadt.

Egyébként pedig teljesen más felé kezdett fordulni a figyelmem. Szerelmes lettem. Egy idő után úgy véltem, hogy most már lehet némi magánéletem is.

Tehát szerelmes lettem.

 Nemrég a szomszédba költözött egy kutyafiú. Beregi Hódfalvi Tódor – mármint törzskönyvileg becézve…

Tódor igencsak szemrevaló kutyafiú volt. Selymes szőrű, peckes farkincájú, ja, majdnem elfelejtettem mondani, hogy szintén foxi. Büszkén–peckesen hordta a füleit… és úgy lépdelt, mint egy megtestesült méltóság. Amikor pedig egyszer, egy teliholdas éjszakán szerenádot adott nekem, a „Szívemből vágyom rád” főáriáját elugatva, hát, akkor aztán végképp belé szerelmesedtem. Addig azt hittem, hogy a teliholdas éjszakák csak arra valók, hogy a távoli kutyatestvéreknek üzengessek…

Egyik este különösen szívesen kiszöktem volna egy kis éji találkára, de a gazdik az eddig néha–néha nyitva hagyott kertkaput most már napok óta gondosan bezárták. Nem igazán értettem a dolgot.

– Lehet, hogy félnek valamitől? Mert ha igen, akkor most jött el az én időm! – nyugtáztam. Mindig is arról álmodtam, hogy megvédem őket, de mivel egyelőre úgy tűnt, hogy semmiféle veszély nem fenyegeti őket, elindultam a kerítés tövében ásott kijáratom felé.

Hirtelen osonó hangra lettem figyelmes. Egy világítás és motorzúgás nélkül érkező autó állt meg a házunk előtt, majd két, feketébe öltözött alak lopakodott ki belőle. Én lélegzetvisszafojtva figyeltem őket, természetesen támadásra készen, ugyanis abban egészen biztos voltam, hogy ezek a sötét alakok csakis sötét szándékkal jöhettek, és biztosan bántani akarják kedves gazdikáimat. Hát, nem is tévedtem.

– Te elkapod a nyanyát, ha sipitozik, a többi meg az én dolgom… a két kis gyáva korcs nem lehet akadály! – hallottam a hangokat az autó felől, majd a két bandita gyors mozdulatokkal átugrotta a kerítést.

– Na, ebből aztán nem esztek! – támadt fel bennem az ősi ösztön.

Óvatosan oldalba böktem Mackót:

– Hé, Nagybundás, életed első, igazi bevetése következik, de neked most csak csend! Indulj! Nyomás! 

Mire a békésen szendergő nagy szuszmókot tettre indítványoztam, bizony értékes perceket veszítettem, ami azzal járt, hogy eredeti haditervemet kissé módosítani kellett – már ami az időzítést illeti. Vagyis másodpercek alatt kellett cselekednem. Az eredetileg későbbre tervezett, tartalékként kidolgozott vészjelző vakkantásaimmal felébresztettem Axelt és Bumit, akik televonyították az éjszakát. Hát, bizony éppen jókor, mert az egyik gazfickó már ki is nyitotta a gazdik ajtaját. És éppen belépni készült, amikor átesett az ajtó előtt, a sötétben, csendben megbúvó Mackó hatalmas testén, ő pedig kutyához méltóan felülkerekedett, és a merénylő tehetetlenül vergődött a nagy haver súlya alatt. Na, de ekkor aztán lett ám nagy ramazuri! A környéken valamennyi háznál felgyúltak a lámpák… és hamarosan egy közelgő rendőrautó szirénája is megszólalt! Nem telt bele sok idő, a két gazembert azon melegében fülön csípték. Úgy ám, és mindezt az én figyelmességemnek, hűségemnek, és hősiességemnek köszönhetően…

 Ahogyan így visszagondolok, bevallom Nektek őszintén, hogy azon a meseszép, virágillatú teliholdas éjszakán én bizony nem a betörőket vártam, hanem inkább abban reménykedtem, hogy daliás kutya–kedvesem ismét szerenádot ad nekem. Azért is voltam annyira éber… De hát, ne vágjunk a dolgok elébe…

Miután az egész cirkusz–ceremónia lezajlott, és a gazdik hálásan megcirógattak bennünket egy–egy kockacukor kíséretében. Mackó, mint aki jól végezte dolgát, és semmi más vágya sincsen – egykedvűen ismét álomra hajtotta busa buksiját.

Bezzeg az én szerelmes, vágyakozó szívem! 

 – Már megint mi ez a motoszkálás?! Ha megint Süni mama… hát persze, hogy ő! Na, gyerünk haza! – azzal már tuszkoltam volna is vissza őket állandóra bejelentett lakóhelyük felé, amikor észrevettem, hogy az éjszakai bűnözési hullámban véletlenül nyitva maradt a kertkapu.

Túl sokat nem teketóriáztam, és néhány másodperc múlva már csodás hangú kutya-dalnokom ölelő, meleg praclijai között álmodtam a szép jövőről.

A házunk táján immár megszokott vendégnek számító Pali doktor egy napon sokatmondó pillantást vetett a gazdikra, majd elvonultak, és élénk beszélgetésbe kezdtek. Hogy miről, fogalmam sem volt, de aztán egyre gyakrabban tett tisztelgő látogatást, és én kezdtem megsejteni, hogy várunk valamire…

Kedves Mackó barátomnak köszönhetően igazán tűrhetően teltek a várakozás napjai–hetei. Ő, mintha megérezte volna, hogy most nekem van szükségem segítségre, mindig mellettem volt. Mindig finoman megnyalogatta egyre gömbölyödő pocakomat, és soha nem volt zsémbes, amikor rendre eloroztam tányérjából épp a legfinomabb falatokat. Természetesen nem rossz szándékból tettem, csak úgy éreztem, hogy ez a jó kis falat sokkal jobb helyen lesz nálam – vagyis nálunk.

Mackó soha nem haragudott rám. Még azt is belenyugvó béketűréssel viselte, amikor egy délután kiszorítottam csoda–palotájából, ő pedig kénytelen volt beérni az én szűkös kis vackommal. Be is érte volna, csakhogy nem fért be. Szerencsére nem volt hideg, így hát szuszogva lefeküdt a fűbe – tőlem alig néhány pracli távolságra, és izgatottan várta a fejleményeket.

Lassanként éjszaka lett ugyan, de Mackó le nem vette rólam a szemét. Egyszer csak kissé felugattam, és jeleztem neki, mire barátom hevesen kapargatni kezdte a gazdik ajtaját, de mihaszna. Amikor látta kétségbeesett próbálkozásainak eredménytelenségét, Mackó arra a bölcs belátásra jutott, hogy jó az emberi segítség, de csak akkor, ha van. Azzal már neki is látott, hogy igazi keresztapja legyen kis apróságaimnak.

Amikor aztán a kimerítő éjszaka után megláttam picinyke kis kölykeimet, a három kis kutyafiút és két kis kutyalányt, rögtön az jutott eszembe, hogy teljesen úgy néznek ki, mint én, és a testvéreim voltunk annak idején. Nem is titkoltam meghatottságomat, és nagyon büszke kutyamama voltam.        Másnap reggel aztán ismét megjelent Pali doktor a gazdik kíséretében. Kissé csóválták ugyan a fejüket, hogy nem lehettek jelen a nagy eseménynél, de aztán kedvesen megsimogatták a buksimat, no, meg Mackóét is.