11. fejezet

Melyben beszámolok Nektek egy csodálatos életmentés történetéről, amelyet Mackóval, a Nagy Kutyatestvérrel hajtunk végre.

A hó csak esett, esett, mintha legalábbis az lett volna a dolga. Ahogyan reggel kinéztem az udvarra, már meg sem ismertem a fákat és a bokrokat. Igaz, a látvány nagyon szép volt, mégis, valami nem tetszett a dologban. Később persze kiderült, hogy érzékeny kutyaösztönöm mire is érzett rá.

A reggelinél még nem volt semmi baj. Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gézu papi meglehetős küszködések árán volt csak képes ösvényt vágva, azaz lapátolva eljutni hozzánk. Nagyon méltányoltam az öreget, amiért mégsem hagyott éhen veszni bennünket a hómezőkön.

– Gyere már Gézukám! – hangzott fel Lujzi mami sürgető hangja az ajtó felől. – Sietnünk kell, hogy még főzhessek is! Tudod, hogy ilyen úton csak nagyon lassan haladhatunk…

– Mondhatom, a lehető legjobbkor jut eszedbe, hogy semmi ennivaló nincs itthon! – dörmögött szokásos stílusában Gézu papi.

Rosszat sejtve fülelni kezdtem, de több szó nem esett. Az öregek valahogyan kievickéltek az utcára, aztán egy hókupac alól nagy sokára előkerült az autójuk. Néhány percnyi nyekergő hang után pedig eltűntek a nagy fehérségben.  

Reggeli után Mackó úgy döntött, hogy felfedezőútra indul az ismeretlen vidéken. Gondoltam, hogy ő sem látott még havat, ezért nem is próbáltam meg eltántorítani szándékától, bár én az orromat sem dugtam volna ki legszívesebben. De miután a hidegre való tekintettel szépen bevackoltam magam kutyatestvérem mellé a tágas csodalakba, a plüssmukim egyedül maradt a saját házamban. Azt pedig mégsem hagyhattam, hogy unatkozzon, ezért gyorsan hazamentem érte.

Valamikor végre előkerült Mackó is, majd békésen leheveredett, de mert időnként nyugtalanul fel-felkapta a fejét, figyelni kezdtem. Semmi nem történt. Hacsak az nem, hogy korogni kezdett a pocim. Akkor jutott eszembe, hogy még nem érkeztek haza a gazdik. Legalábbis a nagy hófalak miatt nem láttam őket. De nem is hallottam a hangjukat, sőt, még a szagukat sem éreztem! Ettől a felismeréstől még éhesebb lettem. Lehet, hogy a gazdiknak ebben a kutyaidőben nem akaródzik hazajönni? Már mindenféle gondolat megfordult a kobakomban, amikor elhatároztam, hogy mégiscsak kimerészkedek körbeszaglászni egy kicsit. Igaz, kicsit össze–vissza csúszkáltak a praclijaim a nagy fehérségen, de azért szerencsésen eljutottam a házig – hála a Gézu papi által kialakított ösvénynek –, de a gazdiknak nyomuk sem volt. Hanyatt-homlok iramodtam vissza Mackóhoz, elújságolni neki a lesújtó hírt. Nem kellett különösebben győzködnöm, arra a megegyezésre jutottunk, hogy ideje a keresésükre indulnunk.

Mivel a hótorlaszok miatt a kaput nem lehetett rendesen becsukni, könnyedén kiügyeskedtük magunkat rajta. Odakint aztán Mackó körbeszimatolt egyet a levegőben, majd határozott lépésekkel, farkcsóválva megindult lefelé a hegyről, a város irányába. Alig bírtam követni hatalmas tappancsait. Néha persze jócskán lemaradtam, elakadva egy-egy buckában, de azért nagyon igyekeztem. Bizony teljesen el volt varázsolódva a táj! De leginkább azon csodálkoztam, hogy sehol egyetlen emberrel sem találkoztunk, és ijesztően nagy volt a fehér csend.

Egyszer aztán Mackó vidáman felugatott, majd már szinte követhetetlenül nekilendült, és csak akkor volt hajlandó megállni, amikor Gézu papi simogató kezét már busa buksiján tudhatta. Mi tagadás, eléggé elszomorító látványt nyújtottak a gazdik, ahogyan fagyoskodva ott toporogtak az autó mellett.

– Jól van már, Mackó, ne ugrálj rám! Hé, Fürge hát te is itt vagy? – üdvözölt bennünket Gézu papi. – Most aztán nyomás vissza, ugassátok ide nekünk a szomszédot, na gyerünk!

Éppen csak kifújtam magam, máris indultunk hazafelé, értesíteni Bumi és Axel gazdáját az eseményekről. Bár fogalmam sem volt róla, hogy ilyenkor mi a teendő, de hát az ember azért olyan okos, hogy minden helyzetben megtalálja a megfelelő megoldást.

 Mire visszaérkeztünk a házhoz, már alig kaptam levegőt a kimerültségtől, de azért még futotta néhány erőteljes vakkantásra a megmaradt szuszból. Persze Mackó is besegített a szomszéd előcsalogatásába. Úgy látszik, hogy a jóember értett valamit kutyanyelven, mert azonnal szedelőzködni kezdett, mihelyt észrevette, hogy a gazdik autója nincs a helyén. Kíváncsian figyeltem, hogy mi fog történni, mire ő beült egy hatalmas, nagykerekű szörnyetegbe és már ott sem volt.

Mivel szinte már jártányi erőm sem maradt, nagy nehezen hazavánszorogtam, és szuszogva elterültem. 

Még szerencse, hogy Mackó előrevágtázott, mert el sem tudtam volna képzelni, hogy nélküle ez az ugyan jóindulatú, de hát mi tagadás szimatjamúlt kétlábasjószág  ugyan mi módon találhatná meg a gazdikat az ismeretlen vidéken.

 Mackó mesélte megérkezésekor, hogy a nagy szörnyeteg jó erős kötéllel húzta haza a lerobbant masinát, erre örömömben gyorsan kiszaladtam. Gézu papi szokásához híven megint dünnyögött egy sort:

– Látod Öreglány, mindig mondtam, hogy nem haszontalan dolog az a mobiltelefon… már régen kimenthettek volna bennünket…

– Gézukám, a hólánc mégiscsak olcsóbb lenne – bölcselkedett Lujzi mami immár megkönnyebbülten.

 Hogy végül is ki kit mentett meg? Ezt a filozofikus kérdést még azóta sem tudtam megválaszolni, az viszont kétségtelen tény, hogy ezúttal elkerült bennünket az éhenhalás.