6. fejezet

 Amelyből kiderül, hogy rendkívül hasznos dolog, ha igaz barátokra lelhetünk.

Bármennyire is csodás volt minden, gyakran tört rám az egyedüllét.

Sajnos a gazdik nem szerettek játszani, bár én mindent megtettem, hogy jobb belátásra bírjam őket. Gyakran sündörögtem a lábuknál, ugrabugráltam is előttük bohóckodva, de csak annyit sikerült elérnem, hogy olyankor nevettek egy jót, és kaptam egy kockacukrot.

Időnként a kerítés mellett lestem az utcán sétálókat, és jól megugattam őket, amit Gézu papi mindig elismerő tekintettel nyugtázott. 

Különösen olyankor vágytam társaságra, amikor kutyaugatást hallottam a közelben. Többfélét is. Vidáman csaholót, morgósat, vagy csak alig–alig vakkantót. Néha én is eleresztettem egy–egy haragos morrantást – leginkább akkor, mikor a macskák átjáró háznak nézték a birtokomat –, és ilyenkor előfordult, hogy, mintha valami válasz–félét sejtettem volna felhangzani a szomszédból.

Egy idő után úgy gondoltam, hogy nem lenne teljesen haszontalan dolog némi kis kirándulást tenni a környéken. Kitartó munkával méretes lyukat kapartam magamnak a kerítés tövében, és elindultam ismerkedni.

Hamarosan egy óriás előtt találtam magam. Úgy megszeppentem, hogy még nyikkanni is elfelejtettem, bár, mint néhány pillanat múlva kiderült, igazán semmi okom nem volt az aggódásra.

– Szia Haver! – csóválta meg hatalmas farkát a nagy kutya. – Én Bumi vagyok, a szomszéd. Mi járatban vagy itt nálam? – kérdezte barátságosan.

– Én Fürge vagyok, és nem ismerek senkit… és nagyon egyedül éreztem magam – magyarázkodtam buzgón.

– Akkor bizony nagyon is jó helyre jöttél – nyugtatott meg, majd haverkodva oldalba bökött hatalmas orrával, mire én csaknem elterültem a fűben. – Gyere Haver, bemutatlak Axelnek, ő az én legjobb játszótársam. Skótjuhász. Ja, én meg komondor vagyok, ha még nem mondtam volna… te meg haver foxi gyerek, ha nem csal a szimatom – azzal máris nekiiramodott. – Na, gyere már, mire vársz – nézett vissza felém hívogatva, immár távolról. Nem nagyon kérettem magam, jól nevelten a nyomába eredtem.

Egyszer csak egy másik óriás került elő valahonnan. Ők ketten barátságosan üdvözölték egymást és megtörtént a bemutatásom is. Miután jól kitárgyaltuk egymás között a világ dolgait, örök barátságot fogadtunk egymásnak. Erre mancsoltunk egyet. Bumi megmutatta a hazafelé vezető ösvényt, majd így búcsúzott:

– Aztán Fürge koma, ha játszani támadna kedved, csak gyere ám bátran hozzánk!

Nagyon vidám lettem ettől a kedvességtől. Miért is nem jutott eszembe már sokkal korábban, hogy szomszédolni menjek…

Hazatérve a házikómba, örömömben jól megdögönyöztem a mackómat, majd jól megérdemelt délutáni pihenésbe kezdtem.

Egy ideig nem is volt semmiféle probléma, ám ahogyan telt–múlt az idő, megéhesedtem. Kiszimatoltam a tányérkám irányába, hogy a kedves-drága Lujzi mami ezúttal vajon miféle finomságot tálalt fel kis kedvencének… Szimatoltam, szimatoltam, de hiába szimatoltam, sehol semmi terjengő illat nem igyekezett orrocskám irányába.  Azonnal talpra szökkentem – látni, hogy nemcsak a kutyanátha tréfálta-e meg érzékeimet, és mégiscsak akad némi falnivaló – de ekkor aztán még a vér is meghűlt az ereimben! A tányéromban bizony egyetlen megveszekedett falatka nem sok, annyi sem volt, de még egyetlen csont–morzsácska sem. (Persze, hogy nem, hiszen mindent befaltam ebédre.)

– Lujzi mami megfeledkezett rólam! – hasított belém a szörnyű felismerés.

Megbántottan visszahúzódtam a vackomra, ám ahogyan sötétedett, egyre éhesebb lettem. Úgy döntöttem, hogy ez most nem a sértődés ideje, és jeleznem kell valahogyan Lujzi maminak, hogy teljesítenie illik vállalt kötelezettségeit.

Szépen leültem az ajtajuk elé, és halkan vakkantgatni kezdtem. Sosem voltam türelmetlen természet, de amikor jó ideig válaszra sem méltattak, bizony egyre dühösebbre fogtam a csaholást. De mindhiába. Akkor bosszúból jól megcsócsáltam a lábtörlőt. Egyáltalán nem volt jó íze, mégis jólesett. Különösen, amikor teljes erőmből néhányszor nekicsapkodtam az ajtónak. Azt gondoltam, hogy a rendkívüli csatazajra talán kidugja valaki végre az orrát.  Tévedtem. Aztán nagy nehezen rájöttem, hogy nincs senki a házban. Ez viszont végleg a kétségbeesésbe kergetett.

– Elhagytak – döbbentem rá. Már eléggé nagy kutya vagyok, de eddig ilyesmi még soha sem fordult elő velem. Ilyesmire eddig még soha, senki nem mert vetemedni… elhagyni… Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy én bizony elhagytam a régi gazdámat, sőt Mamit is elhagytam… akkor hát ilyen fájdalmas dolog lehet ez??

– Most aztán mi tévő legyek? – tettem fel magamnak a kérdést.

Bumi azt mondta, hogy ha játszani lenne kedvem, ismét felkereshetem őket… no, de mit tegyek akkor, ha bajban vagyok?! E kérdés megválaszolása igencsak nehéz feladat elé állított. De mivel a probléma magától nem látszott megoldódni, hát döntenem kellett.

A józan ész azt diktálta, hogy a barát, az barát, vagyis… vagyis… hát, majd meglátjuk. Bátortalanul elindultam Bumit és Axelt megkeresni.

– Pajtikám, mi éjszaka aludni szoktunk és ilyenkor legfeljebb csak legszebb álmainkban játszunk… – ásított nagyot komondor barátom, amint sikerült őt végre felráznom. – Menj szépen haza, holnap is van egy nap… – és már vissza is feküdt.

– Tehát a barátság erre nem vonatkozik – futott át a buksimon a felismerés, amikor Axel lógó orron nyalintott. Nagy bánatomban észre sem vettem, hogy a közelben van. Szipogva elmeséltem neki elhagyattatásom történetét.

– Egyet se búsulj Cimbora, majd előkerülnek. Biztosan moziba mentek, aztán véletlenül kétrészesre sikeredett a műsor – igyekezett erőt önteni belém, de amikor értetlen pofimat látta, csak ennyit mondott: – Tudod, hogy az öregek szeretnek beszélgetni, és szeretik elmesélni a történeteiket egymásnak. Talán itt, az egyik közeli szomszédnál fröccsözgetnek, aztán közben észre sem vették, hogy beesteledett… na, gyere Cimbi, maradt még a vacsoránkból, egyél szépen, aztán aludj egyet, meglásd, reggelre még a legfeledékenyebb gazdi is előkerül! 

– Mégiscsak igazi barát ez az Axel, hogy így rá tudott tapintani bánatom mibenlétére – állapítottam meg kissé vidámabban, azzal további bíztatást nem is várva, jól megtömtem jobb sorsra érdemes bendőmet, és távoztam.

Miután így teljesen megvigasztalódtam, arra már igazán nem volt szükség, hogy köszönetképpen hálátlanul felébresszem barátaimat jól megérdemelt álmukból.