3. fejezet

 Amely arról szól, hogy miként kell egy karakán kutyának új gazdit keresni, ha már nem tetszik neki a régi (vagy ő nem tetszik

a régi gazdinak).

 Nagyon ideges volt már Gál gazdám.

– A nyakunkon marad ez a kis korcs! – ismételgette egyre dühösebben.

Szívem szerint maradtam volna a Mamánál, de hát a büszkeség…

Meg akartam mutatni annak a pökhendi alaknak, hogy igenis, én is kellek majd valakinek. Igaz ugyan, hogy még egészen kis vakarcs voltam, de az öntudatom mégis meglepően erősnek bizonyult.

Már csupán csak azt kellett kitalálnom, hogy milyen csalafinta módszerrel vegyek rá valakit, hogy megkedveljen, majd magával vigyen. Mert hát mi tagadás, a kutyaszépségeszményt bizony nem rólam mintázták…

Görbe kis praclijaimat csak úgy tudtam kiegyenesíteni, ha nyakatekert pozitúrába álltam, de akkor viszont azon nyomban orra estem. Sokszor kipróbáltam már, de az eredmény mindig siralmas volt. Ha pedig búval bélelt pofimat igyekeztem az emberek számára elviselhetőbbé tenni, annak mindannyiszor szánalmas vicsorítás lett a vége.

– Hát ilyen vagyok, nincs mit tenni…

Aztán mással próbálkoztam. Degeszre düllesztett, hősies mellkassal elképzeltem, amint már hatalmas kutya vagyok és megvédem a gazdáimat. Hogy pontosan mitől, azt nem igazán tudtam magamnak megfogalmazni, de serkenő kutyaösztönöm azt súgta, hogy valami ilyesfajta dolog lehet majd a feladatom. Ezekkel az ábrándokkal tértem nyugovóra nap–nap után, és olyan szépeket álmodtam…

Egy hétvégi reggelen, amikor csodálatosan sütött a napocska, hirtelen arra az elhatározásra ébredtem, hogy most vagy soha…

Jólesően kinyújtóztattam a hosszú alvás után meggémberedett praclijaimat és a tettek mezejére léptem.

Először is óvatosan körbeszaglásztam mindent. Figyeltem, hogy alkalmas–e a pillanat a szökésre. Fülelve odasettenkedtem a kerítéshez, egy bokor tövében meglapultam, és vártam, hogy a postás érkezésekor gyorsan kislisszolhassak a kertkapun.

Aztán ahogy telt–múlt az idő, egyszer csak meghallottam a reggelihez hívó kiáltásokat, majd a Mama is előkerült, és óvatosan megpróbált fogai közé kapva az etető tálkához cipelni. Én természetesen nem hagytam magam célomtól eltéríteni, és rúgkapáltam eszeveszettül, mire Mama bosszúsan rám mordult:

– Bolond kölyök, ha nem vagy éhes…– dehogyisnem voltam éhes! Akkorákat kordult a gyomrom, mint a szomszéd templom nagyharangja. De hát a tervemről nem voltam hajlandó lemondani!

Vártam, vártam, de a postás csak nem akart megérkezni (most már tudom, hogy akkor éppen vasárnap volt, és ezért nem jött a borítékos ember). Tulajdonképpen nagyon éhes voltam, és már–már azon kezdtem el morfondírozni, hogy a szökési manőver esetleg át is ütemezhető egy másik alkalomra, amikor egy nagyon kellemes érzés kezdte el bizsergetni a nózimat.

Hirtelen nagyon éber lettem. Néhány perc múlva pedig hangokat hallottam:

– Hát tudod, Öreglány, tényleg kellene már végre egy kutya a házhoz…

Ó, hát ez igazán zene volt a füleimnek. Már mégsem engedhettem el ezeket a kedves embereket csak úgy, a kerítés mellett. Ahogyan szűk kis torkomból kifért, nyüszíteni kezdtem:

– Vouuuúúúú, auuúúú, vauuuúúúűűűű!!!!

– Hát ez meg mi? – hallottam odakintről a meglepett kérdést.

– Biztosan egy kiskutya van itt a közelben, és ő sírdogál… – válaszolt egy kedves női hang.

Ezzel aztán úgy tűnt, hogy részükről el volt intézve a dolog, mert távolodni kezdtek a hangok. Hát ezt aztán igazán nem hagyhattam annyiban. Végül is nagyon–nagyon jó szaguk volt, már csak arra lett volna szükség, hogy ők is jól megszaglásszanak engem, aztán haza vigyenek. Aztán mit nekem pökhendi Gál úr gazda!

– Majd én megmutatom neked te hőscincér!

Igen ám, de a barátságos hangok tovább távolodtak. Teljesen kétségbe estem.

– Itt hagynak?!  Az nem lehet!!!

Szélsebesen a nyomukba eredtem a kerítés mentén, és óriási kutyaszerencsémnek köszönhetően, ahogyan ott szimatoltam, találtam egy aprócska rést a deszkák között. – Na, itt kéne meglógni! – villant át cseppnyi kutyaagyamon, aztán a gondolatot tett követte. Azazhogy… Tulajdonképpen bennem megvolt a jó szándék, de a kerítés nem úgy gondolta, és karcos léceivel alaposan megakasztotta iramomat. Legszívesebben felnyüszítettem volna a kétségbeeséstől, no meg, valljuk be őszintén, a fájdalomtól is, de hát azt igazán engedhettem meg, hogy leendő gazdijaim előtt nyavalygós ölebként tűnjek fel már az első pillanatban. Mert, mint említettem volt, a kutyaönérzet már korán kivirágzott mélyen érző lelkemben.

– Mégsem hagyhatom, hogy egy ócska kerítés céljaim útját állja, amikor már–már…  mit is?

Hirtelen kijózanodtam, mihelyt visszacibáltam magam a faszilánkok közül, és a tolatás lendületétől a popsimra huppantam.

– Jaj, még ez is fáj! Mama! – Már szinte újabb nyüszkölésre vetemedtem, amikor mégiscsak győzött bennem a jobb belátás.

– Ha most megfutamodom, akkor igaza lesz Gál gazdának, és valóban egy semmirekellő, korcs ebfajzat vagyok – morfondíroztam magamban, keresve a megfelelő megoldást.

Miután semmi kedvem nem volt, ahhoz, hogy visszatérjek Dölyfös Gál Gazda szidalmainak világába, elhatároztam, hogy ezúttal tüzetesebben szemügyre veszem a menekülési útvonalat.

– Tulajdonképpen meg lehetne próbálni még egyszer a dolgot, csak talán… na hogyan is… – ezúttal lassabban közelítettem meg a szabadság kapuját. A buksim minden erőfeszítés nélkül átfért. Aztán a jobb mellső praclim, majd a bal… – hú, a nehezén túl vagyunk! – Hátsó lábaimmal még adtam egy kis megerősítést szándékomnak, azzal már kinn is voltam… a szabad világban.

Hát, igencsak meglepődtem! Mennyi ember, mennyi ház! És minden más volt, mint amit eddig láttam!

A sok új látnivaló, és élmény hatására már–már megfeledkeztem a két jó szagú hang tulajdonosáról. Aztán mégis észbe kaptam.

– Igen, erre is, arra is… vagyis erre… igen érzem… – aprócska tappancsaimat gyorsan kellett szedegetnem, mert igencsak forró volt a lábam alatt a talaj. – Jaj, ez nem a jó kis udvari bársonyos füvecske, az egyszer biztos. Valami ronda fekete, kemény… és milyen forró! Istenkém, de bolondok az emberek, hogy ilyesmin járnak… a pracli–simogató selymes füvecske helyett…

Aztán egyszer csak hatalmas boldogság töltötte meg a szívemet. Amint orrocskámat követve felpillantottam, előttem sétált kart–karba öltve egy kedves idős házaspár.

– Vouuuúúúúú! – tátottam el a számat. – Hát megvagytok!

A két meglepett ember ekkor hátrafordult… aztán megláttak engem.

– Nézd Papi, de helyes kis kutyus! – nézett rám egy idősebb asszony, és lehajolt hozzám. Kedveskedve megvakargatta a buksimat, mire én azonnal a mennyországban éreztem magam. Nagyon jó szagú volt a keze, és én úgy dörgölőztem hozzá, mint azelőtt még Mamihoz sem.

– Látod Öreg, épp az imént beszélgettünk róla, hogy lehetne egy kutyusunk! – nézett rám elérzékenyülve az asszonyság.

– Hm, Hm… – dörmögött a bajsza alatt a férfiember. – De hát biztosan megszökött őkelme valahonnan… talán már keresik is…

– Hát az lehet Gézukám, de akkor sem hagyhatjuk itt árván ezt a kis szerencsétlent! Majd gondját viseljük, amíg nem jelentkezik érte valaki. 

Jaj! Ismét megmozdult az önérzetem! Még hogy én szerencsétlen??!! Bár azonnal jobb belátásra tértem, és úgy döntöttem, hogy inkább vállalom a szerencsétlen eb szerepét, csak vigyenek haza.

Úgy is történt. Az idős asszony nagyon kedvesen, gyengéden a karjaiba vett, beszélt hozzám, és cirógatott.

Lassanként egy szép házhoz értünk. Álmodni sem mertem volna róla, hogy valamikor majd ilyen helyen fogok lakni.

Tehát bementünk a házba. Azonnal kaptam egy kevéske meleg tejecskét, ami bizony nagyon jól esett. Aztán, mire meggömbölyödött éhenkórász kis pocim, megtudtam, hogy a kedves hölgyet Lujzinak hívják, férjét pedig a már említett néven Gézunak.

Hatalmas örömömben azonnal el is neveztem őket – Lujzi Maminak és Gézu Papinak… hogy az én igazi Mamim most vajon bánkódik–e utánam, őszintén szólva nem nagyon érdekelt.

Nekem csak az volt a fontos, hogy saját magamnak bebizonyítottam, igenis fontos lehetek valaki számára.