4. fejezet

 Amelyben megismerkednek velem az új gazdik. No, és persze én is velük. Ezen kívül végre tisztességes nevet is kapok.

– Helyes kutyus, de irdatlanul görbe a lába. – állapította meg Gézu papi, amikor a nagy öröm elmúltával jobban megszemrevételezett. Hát, én ezt amúgy is tudtam.

– Miért kell mindig felhívni erre a figyelmemet?! Igazán nem tehetek róla. Görbe? Görbe! Na és… attól még tudok rajta állni, futni… meg egyébként is Gézu papi például sokkal kövérebb és kopaszabb, mint a Gál. És, ha már az esztétikumnál tartunk, megjegyzem, hogy Gézu papi olyan ráncos, mintha legalábbis 280 éves lenne. Ó, persze Lujzi mami az egészen más.

A minap is azt mondta:

– Te öreg! Ez a kutyus nemesi vérből származik, nézd csak meg! – hát igen, éppen ideje, hogy végre észrevegyék…

Boldogságomat azért beárnyékolta egy dolog: nevezetesen, hogy Lujzi mami példásan tiszta lakásába – kutyaszeretet ide, kutyaszeretet oda – egy magamfajta kutyajószág nem vackolhatta el magát. Pedig amikor hazaérkeztünk, azonnal kinéztem magamnak egy jó kis helyet. Mint később kiderült, mami asszonyság azon aggódott, hogy majd mindenféle helyekre odapisilek, hogy egyéb, vakmerőbb dolgokról már ne is szóljak… Meg aztán az öreg nagyon aggódott a cipői miatt is. Azt állította, hogy amint megkaparintanám a lábravalóit, jól összerágnám őket. Merthogy ezt merészelik tenni a többi kutyák. Csak hát, ő azt még nem tudta, hogy én nem vagyok ám egy átlagos, másokhoz hasonlítható eb. Mindenesetre pillanatnyilag megelégedtem volna egy-egy finom gazdi-szagú zoknival is, Lujzi mami esetében akár egyetlen harisnyával.

De becsületükre legyen mondva, kaptam egy helyes kis kutyaházat, kibélelve mindenféle pihe-puha szőrmókokkal, hogy ne fázzak, és ráadásnak még egy nagy barna mackót is, mert Lujzi mami értett a kutya–lélektanhoz, és az volt a véleménye, hogy egy ilyen árva kis szerencsétlennek jót tesz, ha egy plüssmuki próbálja meg elhitetni vele, hogy a mamájával alszik. Ez ellen eleinte néma, elutasító daccal védekeztem, mert idegesített, hogy ilyen átlátszó trükkel próbálnak átejteni, de aztán rájöttem, hogy mégsem olyan rossz dolog ez a maci-találmány. És jó bundás. De jó bundás és… á… ááá… már aludtam is.

„Most azt álmodom, hogy a Mamival futkározunk a fűben, és Mami elhessegeti a fülemre szálló pillangókat. Ez azért fontos, mármint, hogy elhessegesse őket, mert a kutyababona szerint csak abból a kutyusból válhat hős eb, amelynek még a közelébe se mernek menni a lepkék. Márpedig én hős eb szeretnék lenni.”

Aztán azt is álmodtam, hogy lett egy testvérem… bár ez eléggé zavaros dolognak tűnt, mert ő nagy volt, meg fekete… meg mindenféle kalandos históriába keveredtünk. Eléggé valószínűtlennek tűnt s dolog, akkor, a cseppnyi kis kölyökeszemhez mérve. De hogy az élet valósága gyakran túltesz minden fantázián… hát ezt csak később tapasztaltam meg.

Lujzi mami rendkívül becsületes ember volt. Egy percig sem gondolta, hogy én végleg az övé lehetek, annak ellenére, hogy a vak(?) szerencse a karjaiba vezérelt. Nap, mint nap kérdezgette ismerőseit, hogy nem hiányolnak–e egy elkóborolt kis kutyagyereket. De nem hiányoztam senkinek. Tulajdonképpen ez igencsak sértő volt rám nézve, de már régen megtanultam, hogy más a büszkeség, és más a célszerű kutya-életvitel.

Igyekeztem jól viselkedni, és valószínűleg siker koronázta ez irányú szándékaimat, mert naponta három alkalommal is – reggel, délben, este – megtelt a tányérom. Sőt, még a választékra sem lehetett egyetlen rossz szavam. Lujzi mami odaadóan gondoskodott rólam, és még arra is gondja volt, hogy simogatásban se szenvedjek hiányt.

Gézu papinak meg dicséretére legyen mondva, hogy nevet adott nekem.

– Nézd, Öreglány! Amilyen kis görbék a lábai, annál ügyesebben szedi őket. Igazán életrevaló kis jószág! Hívjuk Fürgének! – javasolta.

Nemes egyszerűséggel tehát: Fürge. Eleinte fanyalogtam e név hallatán, de aztán rájöttem, hogy emberi megközelítésben akár még jó tulajdonságokat is jelölhet.