14. fejezet

 Amely arról szó, hogy olyan nagy méltánytalanság ért, amiért végképp úgy döntök, hogy ezúttal már aztán ideje lesz világgá mennem.

Ugyanis az történt, hogy Mackót beíratták a kutyaiskolába.

Engem pedig nem. Sőt, még az is kiderült, hogy a nagy bundás jó eséllyel fog indulni a legközelebbi kutya–szépségversenyen, amit a gazdik egymás közt csak kutyakiállításnak hívtak. Ekkor tudtam meg, hogy Mackónak milyen nemesi származása van. De legjobban a neve tetszett. Úgy hívták – mármint papíron –, hogy Völgyháti Medves Cézár. (Mi tagadás, ilyen névvel még a legbutább szőrmók is eséllyel indulhat a selejtezőkön. Aztán csak magamban kuncogva jegyeztem meg, hogy legfeljebb előbb selejtezik ki. De nyomban elszégyelltem magam e méltatlan gondolat után, mert eszembe jutott, hogy a pajti mindig milyen rendes volt hozzám.)

Én bezzeg hiába bizonygattam az efféle dolgokra való alkalmasságomat, a gazdik beszélgetéséből kiderült, ahhoz bizony törzskönyv, azaz születési bizonyítvány kell, azzal pedig én – szökevény lévén – természetesen nem rendelkeztem. Hogy a régi gazdik nem küldték utánam, azt teljesen felháborítónak találtam, hiszen végülis legnagyobb örömükre mégsem maradtam a nyakukon –már hogy Gál gazda szavaival éljek.

Mackó rendesen eljárt a kutyaiskolába, és mondhatom, sok hasznos dolgot megtanult ott. Ettől aztán szerénységemnek is leküzdhetetlen, de legfőképp halaszthatatlan tudásszomjam támadt. Valahogyan jeleznem kellett a gazdiknak, hogy engem is érdekelnek a kutyatudományok. Sokáig törtem a fejem, de bizony semmi nem jutott eszembe. Már teljesen elkedvetlenedtem, amikor egyszer csak beviharzott a Rikigyerek a szokásos fésületlen modorában.

– Na, gyerünk Manó, mutasd meg mit tudsz! – üvöltötte futtában.

Mackó természetesen meg sem mozdult. Miért is mozdult volna meg, hiszen még fel sem ébredt. Édesdeden aludta az igazak álmát.

–Te süvölvény, még azt sem tudod, hogy már régóta Mackónak hívják? – fintorítottam el az orromat. – Inkább neked kéne iskolába járnod, ha már lusta voltál sorban állni egy kis agyi ellátmányért.

Hamarosan kijött a házból Gézu papi.

– Szia Riki! Már be sem jössz hozzánk, hogy üdvözölj bennünket? – kissé rosszalló volt az öreg hangja.

– Dehogyisnem, csak hirtelen elfelejtettem – rántotta meg nyeglén a vállát.

– Na, ez aztán szép – gondoltam.

– Szóval, azért jöttem, mert kíváncsi voltam, hol tart már a kutyám.

– Hm…hm… a kutyád? Mármint a TE kutyád? A TIÉD??? Édes fiam, neked nincs kutyád. Vagy, ha van, akkor az a tiéd, amelyik polcodon áll. Mozdulatlanul, és ezer szerencséjére soha nem is éhes és soha nem is szomjas. Na, látod fiam, az a te kutyád! –

Riki csak állt megszégyenülten Gézu papi előtt, és úgy tűnt, hogy ezúttal eljutottak a szavak a célállomásra.

– Na jó, hát én haza is mehetek… – dünnyögte bizonytalanul a gyerek.

– Annak aztán semmi akadálya nincs, drága fiam! És remélem, hogy a legközelebbi találkozásunkig ragad rád innen–onnan némi jómodor! – válaszolt Gézu papi olyan hangsúllyal, hogy a tisztelettől teljesen tátva maradt a szám...

Csak ültem, és tágra nyílt szemekkel meredtem az öregre: „Ez aztán igen, most aztán végre jól megkapta a széllelbéleltje”.

– Gyere ide Fürge! – intett felém Gézu papi, mire én életemben először azonnal engedelmeskedtem neki. Hogy valami nincs teljesen rendben, arra az öreg azonnal ráérzett, de nem tudta volna akkor megmondani, hogy mi az, ami nincs rendben.

– Gézukám, te nem vetted észre, hogy Fürge azonnal engedelmeskedik?! – lebbentette le a fátylat „féltve őrzött” titkomról Lujzi mami.

– Hát Öreglány, most, hogy mondod… – nézett rám elgondolkodva Papivéncsont.

– Ha ilyen okos kutyus lett belőle, akkor talán jó lenne őt is kutyaiskolába küldeni! – javasolta a gondos Lujzi mami.

– Hát, van benne valami, de ha már amúgy is engedelmeskedik, akkor meg minek a kutyaiskola?! – zárta rövidre a témát Gézu papi.

– Hát akkor ezek szerint már egyáltalán nem tudható, hogy mikor tesz jót az ember kutyája? Ha nem engedelmeskedik, akkor buta, és kár belé az iskola, ha meg engedelmeskedik, akkor meg már olyan okos, hogy már minek az iskola. Rusnya macska legyek én, ha értem ezt a csavarintós emberi logikát.

De hát, mit volt mit tenni, mégiscsak az volt megírva számomra a csillagokban, hogy e furafejű lények világában éljek, és ki tudja miért, még engedelmeskedjek is nekik. Bár később rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert mégiscsak tőlük kapom a kaját. Bár, ha elkóborolnék…

– Gézukám, legalább beszéljük meg… – fogta kérlelőre hangját a kedves Lujzi mami.

A kerti asztalnál jöttek össze a gazdik a sorsdöntő tanácskozásra.

Élénk farkcsóválással igyekeztem jelezni, hogy a témához szeretnék én is hozzászólni.

– Talán benevezhetnénk a korcsok versenyébe, bár őkelme drótszőrét szerintem egyetlen kutyafodrász sem lenne képes megzabolázni… – hangzott Gézu papi szájából a lesújtó ítélet, amely kétszeresen is igazságtalan volt.

– Még, hogy én korcs! – hűltem el. – Az meg aztán igazán nem nekem felróható hiányosság, hogy rakoncátlan, összevissza göndörödő bundusomat eddig még senki sem hozta szalonképes állapotba!

– Hát, lehet Gézukám, hogy igazad van. Meg, ha jól megnézem szegényke girbe-gurba kis lábacskáit, hát bizony nem lehetne túl nagy esélye… – így Lujzi mami.

– Tehát így állunk. Már az eddig kedves gazdaasszonyom is ellenem fordult. És mindennek tetejébe, amilyen szánakozó pillantásokat vetett rám, arra jobb nem gondolni. Hát ez aztán már igazán több a soknál! Mit képzelnek ezek?!

Annyira megsértődtem, hogy menten visszavonhatatlan elhatározásra jutottam. Az ilyen szívtelen gazdiknak fel is út, le is út. (Ugyanúgy, mint annak idején Dölyfös Gál Gazdának.) Én bizony másféle elbánást érdemlek. Dühödt ugatásba kezdtem, hogy elzavarjam őket.

– Hát ez teljesen meghibbant! – nézett rám gyanakodva Papivéncsont. – Tűnsz el innét, te nyavalyás kis vakarcs! – azzal felemelte kezét, mintha bántani akarna, mire én kissé megszeppenve néhány másodpercre szüneteltettem a csaholást, aztán annál panaszosabban folytattam, és érthető kutyanyelven igyekeztem emlékeztetni őket hőstetteimre.

– Na, most aztán tűnés! – adta ki a megfellebezhetetlen parancsot az öreg.

Igaz, hogy én nem jártam kutyaiskolába, de azért volt annyi eszem, hogy értelmezni tudtam e hálátlan viselkedést.

Behúzott farkincával elsomfordáltam vackomhoz, és azon morfondíroztam, hogy vajon mivel taníthatnám móresre őket.

– Hát, mi tagadás, itt bizony számomra már nem terem több babér… – jutottam bánatosan a végső következtetésre. – Most aztán már végképp itt van az ideje annak, hogy odébb álljak, és egy másik gazdi mellett lehessek ennél sokkal megbecsültebb tagja a kutyatársadalomnak.

Duzzogásomban még arról is megfeledkeztem, hogy éhes vagyok, viszont az megfordult a fejemben, hogy Bumitól és Axeltől azért illene búcsút vennem. De aztán rájöttem, hogy a tett halála az okoskodás, vagyis, ha túl sokáig téblábolok még itt, akkor megint meg fogom gondolni magam. Mint addig már jó néhányszor. Aztán Mackó jutott eszembe, a kedves bumfordi szőrmók testvér. Hát persze, ő megint az okosodó-helyen van! Még az a sérelem is hirtelen eszembe jutott, hogy őt Robi bácsi mindig autóval furikázta, én bezzeg eddig még egyetlen-egyszer sem próbálhattam ki a dübörgő, száguldó, bár igaz, meglehetősen bűzös masinát. Na, ez aztán megadta a végső lökést elhatározásomnak. A következő percben már az utcán is voltam, és elszántan igyekeztem lefelé a hegyről, egyenesen a városba.